Hernádi és a férfiak


– Tudod, mitõl lesz valaki férfi? – szegezte nekem a kérdést. Mi tagadás, zavarba hozott. Ott toporogtam merõ egy görcsben mitugrász újságíróként a híres színésznõ vígszínházi öltözõjében, azon töprengtem, milyen magvas kérdéseket tegyek fel a mûvészetére vonatkozóan, erre ezt kérdezi tõlem…

De mindjárt válaszolt is: Tudd meg, attól férfi valaki, hogy van olyanja, ami nekem nincs… Hûha! Én a zsebemben lévõ karabineres kulcstartóra tippeltem, mert olyan nyilván nincs neki, ám a pillantásából rögtön tudtam, hogy másra gondolt. Még azt is hozzáfûzte, hogy persze ennyi önmagában nem elég, az is fontos, hogy az illetõ minden más téren kiegészítse õt.
– Tehát benne se legyen meg, ami belõled hiányzik – sommáztam beszélgetésünk eddigi érdemi részét.
A mûvésznõ végigmért, és annyit mondott:
– Te komplett hülye vagy!
Így indult a barátságunk. Menten felajánlotta, hogy mivel õ autóval van, hazavisz. Köszönettel elfogadtam. Beültünk, és én a következõ háznál jeleztem, hogy ki is szállnék, mert pont a színházzal szemben lakom. Õ erre megismételte korábban már kifejtett véleményét, és ezzel tovább mélyült barátságunk. Hajnalig beszélgettünk ott az autóban. Szeret egy fiút, magyarázta, és szeretne gyereket is. Nem értettem pontosan, mi akkor a probléma.
– Érzem, hogy nem fogunk sokáig együtt maradni. Ennek a kapcsolatnak se múltja, se jövõje, csak jelene van… Te mikor voltál elõször lánnyal? – kérdezte váratlanul.
– Eléggé késõn.
– Én meg eléggé korán. Tizenhat éves koromban.
– Hát nem lacafacáztál…
– Nem. Halálosan untam az iskolát. Tudtam, hogy az élet egyetlen esélyt ad számomra. Vagy színész leszek, vagy színész. És ha ez így van, akkor miért kéne nekem a periódusos rendszerrel vagy a szabadeséssel foglalkoznom… Nem érdekelt. Másfelé kerestem társaságot, ahol a röpdolgozatról meg a KISZ-gyûlésrõl ritkán esett szó. Valahogy mással ütöttük el az idõt.
– Másnap meg iskola…
– Hát igen. Rendre elaludtam az órákon. Jöttek is a balhék, hogy biztosan azért vagyok ilyen álmos, mert egész éjjel valami rosszat csináltam.
– Holott tényleg.
– Csak nem volt az okvetlenül annyira rossz… Ki is rúgtak aztán emiatt, és kitiltottak az összes középiskolából.
– Megijedtél?
– Persze. Hogy mivel fogom tölteni azt a két évet, ami a fõiskolai jelentkezésig hátravan? Így sodródtam egy lazább, szabadabb életbe. Még férjhez is mentem tizenhét évesen. Akadt a színjátszó körben egy nagyon helyes fiú… Szerette volna, ha összeházasodunk, én pedig gondoltam, miért is ne?
– A szüleid mit szóltak hozzá?
– Ágáltak, kétségbeestek, igyekeztek jobb belátásra bírni, aztán rájöttek, egyszerûbb, ha megpróbálják elfogadni a helyzetet.
– És meddig tartott a házasságod?
– Aranylakodalom nem lett belõle. Amikor bekerültem a fõiskolára, hirtelen megkomolyodtam. És akkor el is váltunk.
– Szépen?
– Nagyon nem szépen. Nem viselkedtem tisztességesen. Minden késõbbi kapcsolatomat sikerült rendezetten lezárni, úgy, hogy bármikor a másik szemébe nézhessek. Ezt nem. A mai napig nyomaszt.
– Fogsz még férjhez menni?
– Az intézményesített formák nem nekem valók. Gyereket viszont szeretnék.
Házasság valóban nem lett a kapcsolatból, úgy tudom, nem is tartott sokáig. Kilenc hónap múlva viszont megszületett Zsófi.