Nézetkülönbség csak abban alakult ki közöttünk, hogy mi is ilyenkor a teendő? Én amondó vagyok, hogy inkább tuszkoljuk le a békesség kedvéért. Ő viszont azon a véleményen van, hogy ne együk tovább, hanem mondjuk meg a felszolgálólánynak: merő egy borzadály, amit édesség címén kihoztak, és legalább figyelmeztethettek volna, hogy ebből csak akkor kérjünk, ha a rosszat kifejezetten szeretjük… Aztán megjegyzi, hogy voltaképpen az egésznek nincs jelentősége…


– És minek van akkor jelentősége? – kérdezem kissé meghökkenve. – Te tudod?

– Persze. Hogy az ember tudja mindig vállalni önmagát, meg mindazt, amit csinál. Kudarcaival, gyarlóságaival, esendőségeivel, korlátaival együtt.

– Te tudod?

– Igen. Tudom. Jó ideje már így élek és így cselekszem. Legfeljebb nem fogalmazom meg mindig, hanem megvárom, amíg eljön az ideje, hogy már megfogalmazható, kimondható valami.

– Ez nem lehet éppen gyávaság is? Hiszen, mire eljön a kimondhatóság ideje, addigra többnyire már nincs tétje, súlya a dolgoknak…

– Nem igaz! Az igazság kimondásának, létünk vállalásának mindig van tétje és súlya. Éppen ezért kell vigyázni vele. Ha rosszkor mondatik ki, akár korábban, akár későbben a kelleténél, akkor fölös indulatokat gerjeszt, vagy elsiklik az egész, és akkor esetleg már nem lehet mit kezdeni vele.

– Nem félő, hogy ezért túlontúl nagy árat kell fizetni? Hogy egyre reménytelenebbül magányos lesz tőle az ember? Nem egyszerűbb időnként „csak úgy” ellenni, anélkül, hogy foglalkoznánk azzal, mennyire is vállaljuk éppen önmagunkat? Lehet, hogy kevesebb lenne a baj…

– Ez nem választás kérdése! Nincs más út, csak kérdés, hogy mikor jövünk rá erre.

– Te mikor jöttél rá?

– Elég korán, de sok fájdalmas tapasztalat után. Persze én is mindig akartam tartozni valahova, elfogadtatni magamat mindenkivel, beleilleszkedni közösségekbe, alkalmazkodni mindenféle elvárásokhoz, és sorra értek a csalódások. Nem az akaraton és nem az igyekezeten múlt! Hiába tettem egyre kétségbeesettebb erőfeszítéseket, egyre több kudarc ért, egyre nyilvánvalóbbá vált a kivetettségem. Mint a rút kiskacsa, aki mindig éreztem, és éreztették, hogy nem férek be semmiféle közösségbe: esetlenül totyogtam, ügyetlenkedtem, amíg meg nem találtam a magam tavát, ahol hattyúnak érezhettem magamat.

– Az elhatározás, hogy színész leszel?

– Igen. Gyakorlatilag tizenhat éves korom óta tudtam, hogy az élet egyesélyes számomra. Vagy színész leszek, vagy színész. Hogy nem leszek, nem lehetek semmi más! Ami azért járt némi problémával is. Hiszen, ha ez így lesz, akkor nem értettem, hogy miért is kéne nekem a periódusos rendszerrel vagy a szabadeséssel bíbelődnöm, miért gond, ha kettesre felelek matekból, vagy tornaórán nem mászok fel a rúd tetejére… Innentől kezdve az ilyesfélék nem érdekeltek. Másfelé kerestem társaságot, ami kicsit elütött az iskolaitól, és ahol a röpdolgozatról meg a KISZ-gyűlésről aránylag ritkábban esett szó. Valahogy mással ütöttük el az időt…

– Másnap meg iskola…

– Hát igen… Rendre el is aludtam az órákon. Jöttek is a balhék, hogy biztosan azért vagyok ilyen álmos, mert egész éjjel valami rosszat csináltam…

– Holott tényleg.

– Csak nem volt az okvetlenül annyira rossz… Ki is rúgtak aztán emiatt, és ki is tiltottak az összes középiskolából.

– Megijedtél? Abban az időben ez meglehetősen skandalumnak számított…

– Persze. Hogy mivel fogom kitölteni azt a két évet, amely a főiskolai jelentkezésig hátra van? Hosszúnak tűnt, egyebet meg nem volt kedvem csinálni. Így sodródtam egy lazább, szabadabb életbe, amely még muris is volt. Jéééé, ilyen is van? Még férjhez is mentem. Tizenhét évesen. Akadt a színjátszó körben egy nagyon helyes, kedves fiú… Ő szerette volna, ha összeházasodunk, én pedig gondoltam, miért is ne? Ugyanakkor ez számomra az önállósulást, a felnőtté válást is jelentette.

– Meddig tartott a házasságod?

– Aranylakodalom nem lett belőle… Amikor bekerültem a főiskolára, egyszeriben elsimult minden bennem és körülöttem. Hirtelen megkomolyodtam. És akkor el is váltam. Méghozzá nagyon nem szépen. Az az igazság, hogy egyáltalán nem viselkedtem tisztességesen. Minden későbbi kapcsolatomat sikerült rendezetten lezárni, úgy, hogy bármikor a másik szemébe nézhessek. Ezt nem. Ez a legutóbbi időkig nyomasztott, amíg rá tudtam-mertem szánni magamat egy olyan gesztusra, amellyel talán helyre tudtam hozni a dolgot.