„Álom, álom, édes…”

A Csárdáskirálynõ Szegeden


Nagybõgõ – talán csak az nincsen a színpadon, így aztán nem is ugrik bele sem Hajmási Péter, sem Hajmási Pál, de még Cili sem, a Csárdáskirálynõ. (A zenekarban persze biztosan van, a zenekar pedig a színpadon van, tehát végülis…)
Egyébként ugyanis minden van. Menczel Róbert és Selmeczi T. György díszlete annyira valósághû – értsd: annyira díszletszerû -, hogy még a dóm homlokzata is papírmasénak látszik. A kétszintes színpadot a lépcsõsor köti össze; fölül a zenekar (élén Silló István karmester, aki egyrészt bravúros módon tartja kézben – és viszi a színészek után – a zenekart, másrészt játékosa is az elõadásnak), alul pedig az orfeum (illetve a hercegi óriásszalon, illetve strand), legalul pedig medence – nem marad „szárazon” ez sem.
Gyarmathy Ágnes jelmezei a történet idejét idézik legerõsebben – legföljebb a táncoslányok fenekére biggyesztett nemzeti színû tüll vagy a Szilvia hasára tapasztott tükör jelez némi iróniát. Alföldi Róbert õszintén szereti ezt az operettet – legalábbis ez derül ki abból, hogy nem csinál hülyét belõle, nem ágyúzza szét, nem játszik vele puzzle-t. Tisztában van a hozzá tapadó hagyománnyal – ez pedig abból derül ki, ahogy színészeit rendre hálás „operett-helyzetbe” hozza: hadd szeresse õket a közönség. A Leopold herceget játszó Gregor Józsefnek a „Húzzad csak kivilágos virradatig”-ra például kiüríti a színpadot, legyen tere az ünneplésnek. Kerekes Ferkó szerepében Gálffi László és Bóniként Stohl András pedig egy-egy lufibabát (angyalt) röptet a légben, miközben a „Lyányok angyalok”-at énekli – ez még a helyzet humorának kiaknázása, nem az interpretáció.

Kálmán Imre – Békeffi István – Kellér Dezsõ klasszikusnak számító opusza persze jól megvan markáns rendezõi gondolat nélkül (bár némi lelemény semmiképp sem árt neki) – de akkor nem Alföldi Róbert jegyzi. Meg sem lepõdünk azon, hogy erõs hangsúly tétetik Szilvia, a sanzonett önérzetére: neki aztán ne nyafogjon itt semmiféle hercegfi, õ bizony elmegy Párizsba igazi sanzonettnek… A karrier és szerelem párbajában persze ismét az utóbbi gyõz – de kesernyés rendezõi fintor kíséri a végére kibontakozó totális boldogságot. Naná, hogy az „Álom, álom, édes álom” rózsaszín fényárban úszik, és hát maga az esküvõ is valahol a nem létezõ szünetben, jól eldugva perfektuálódott; mi már csak azt látjuk, amint egy közepesen boldogtalan és egy közepesen boldog pár tapicskol a boldogságos vízzel teli medencében… Elõbbi a primadonna és a bonviván, utóbbi a táncos-komikus és a szubrett. A rendezõ mély rezignációval és némi kétellyel intonálja a szerelmi bonyodalmakat – amúgy invenciózus, sziporkázó és humoros elõadást vezényel.
Amelyhez olyan színészeket keresett, akik megkeresik a szöveg és dalok mögötti figurát: ne ássanak túl mélyre, de dolgozzanak sok színnel, ez lehetett a legfõbb rendezõi instrukció. Gregor József partnere, a valahai Csárdáskirálynõ Hernádi Judit, akinek színészetét igazán átitatja ez az ironikus-önironikus játékmód, amellyel Cecíliát hozza. Tapsos bejövetele egy jókora sóhajtás a lépcsõ tetején – õ máris tudja: baj lesz itt ezzel a múlni nem akaró sanzonett-múlttal.

Nézzünk szembe vagy sem, mármint a múlttal – ez itt a kérdés; ki állítja, hogy nem a Csárdáskirálynõ alapkérdése ez. Ennek jegyében mûködik sok figura – például Kerekes Ferkó, a Cecília-féle Csárdáskirálynõ volt szerelme, aki Gálffi László kissé túl finoman rezignált intonációjában néz is meg nem is. Vagy Miska pincér – késõbb inas, majd megint pincér -, akinek alakjába Bodrogi Gyula a szerep hagyományait is beemeli, miközben mai humorral dúsítja az örök szemtanú, a mindentudó kívül-belülálló alakját.
Stohl András Bóni grófja a produkció egyik nagy csillagszórója – ebbõl, mármint csillagszóróból is sok van persze, a többi olyan, mint a tortában szokott lenni, csak óriásira nõtt, és buzgón szór, amikor kitör a happiness. Stohl bírja végig: Bónija csetlõ-botló kisember, mármint akkor, amikor épp nem táncol vagy énekel – mindkettõt remekül.

És ott van Szilvia – Rálik Szilvia, aki nemcsak kiváló hanggal bír, de minden szavát érteni, akár énekel, akár beszél, jól mozog, sõt táncol, drámai ereje betölti az egész Dóm teret; amikor domina-jelmezre vetkõztetve, férfifejeken támaszkodva, férfikezeken taposva azt énekli, hogy „az asszony összetör…”, hát az elég kemény, de tényleg. Nagy kár, hogy egyéni függetlenségi harcát nem küzdheti végig (végülis a Csárdáskirálynõ nem errõl szól) – bár azt egy pillanatra sem hisszük el neki, hogy boldog lenne a pipogya Edvinnel; igaz, nem is érte folyt itt a harc, hanem a nagy elõd, a hercegnévé lett egykori csárdáskirálynõ ellen, és az meg lett nyerve.
Edvint Nyári Zoltán játssza – „nagy hang”, jegyezte meg egy operai hozzáértõ; ezt hallom én is, egyébként pedig azt látom, hogy a figura nincs meg, mármint Edviné; néhány hisztérikus kitörés, elomló pihegés. Mozgás egy centi sem, Nyárinak mintha tényleg le lenne fúrva a lába. A Stazit játszó Bartsch Katának épp ellenkezõleg: röppen ide-oda, ugrál és bugrál, de Stazi sincsen. Nagy kár ez, hiszen a nagyon jó Rálik és a szintén nagyon jó Stohl maradt így pár nélkül.
A többi – víz, repülõ. „Bepityizálok”. „Micsinálsz?” Mindenki jól szórakozott. Én is.

Szeged, július 31.

                                                              Csáki Judit