Koltai Tamás: Péter és Pál, tudjuk, nyárban

"Angyalok, ha ránk lenéznek", énekli letérdelve Kálmán Imre elnyűhetetlenjében a primadonna meg a bonviván, s mit tesz isten (vagy isten után az első, a rendező), a beépített angyalok e pillanatban tényleg lenéznek a kivilágított Dóm homlokzatáról a sanzonettre és a hercegre, akik konstatálják, hogy lám, a földön is van égi boldogság. Lehet-e pornográfabb, vagy fogalmazzunk finomabban, az esztétika nyelvén: szürreálisabb valami, mint ugyanazon ég alatt összehozni a katolikus fogadalmi templomot és az orfeumot? A szakralitást és a frivolitást? Hacsak nem tekintjük az operettet a szürrealitás elementáris megnyilvánulásának, amire minden okunk megvan. A Csárdáskirálynő honosításában, midőn a derék román orfeumi tündérből, Sylva Varescuból Vereckei Szilvia lett, már eddig is jó messzire elmentünk, miért ne mehetnénk még tovább? Ha az a baldachinszerű valami, amely alá a homlokzathoz vezető operettlépcső tetején nem a körmenet, hanem a sanzonett lép ki ugyanolyan teátrálisan, lehet revüszínpadi díszlet vagy parti promenád, akkor a hercegné miért ne lakhatna a harmadik felvonásra a Tisza Szállóban, és miért ne nyílhatna a fogadalmi templom rózsaablakából elsőrangú kilátás az ideiglenesen a zenekari árok helyére telepített vízmedencére? Díszlet itt minden, s színész benne minden férfi és nő. (A nemrég lezajlott Thealter Fesztivál résztvevői mesélték, hogy amikor a külföldi vendégek egy esküvőn meglátták a templomból kilépő, atillát viselő vőlegényt, hirtelen nem tudták, hová kerültek, meg voltak győződve róla, hogy filmforgatásba.)

Alföldi Róbert az előbbieken túl nem sokat törődött sem a templomdíszlettel, sem a jókora színpadi térrel. Az utóbbinak elejét vette azáltal, hogy föltelepítette rá (meg egy emelvényre) a zenekart, amely így meglehetősen nagy, máskülönben fölösleges helyet elfoglal jobb- és baloldalt. Középen áll - a zenekar két része között - Silló István, a karmester, aki kvázi a falnak vezényel, hogy egyik oldalnak se kerüljön háttal, és szembe kapja a kamerát, amely a színészek számára kivetíti őt a nézőtér két oldalán elhelyezett vásznakra. A dirigens ezáltal mintha maga is félig-meddig transzcendens személlyé válna, aki misztikus erőkkel, láthatatlan égi karral kerül kapcsolatba, gesztikus áldozatot mutat be nekik, vagy valami ilyesmi, helyreállítva a szakrális és a profán egyensúlyát. Másfelől viszont - sajnálom, hogy össze kell zagyválnom a vallás- és filozófiatörténeti korokat - azáltal, hogy háttal van a való világnak, maximum annak árnyékát látja a falon, megjeleníti a platóni ideát; ehhez képest többnyire sikerül egyben tartania az együtteseket.

Menczel Róbert és Selmeczi T. György díszlete az említetteken felül a darab szokásos kívánalmainak felel meg, legföljebb a második felvonás hercegi szalonjában újít az egybeszabott, hosszanti pamlaggal, amely középen zsilipelhető, és görkorcsolyás lakájok nyitogatják-csukogatják az előkelőbb érkezők, illetve távozók előtt. Alföldi tisztában van azzal, hogy a szegedi szabadtér nem az újítás vagy a megváltó operettértelmezés helye; a legtöbb néző szervezetten mozgatott hangyabolyt lát és üresen kongó hangdobozból érkező muzsikát hall - a finomságok itt nem érvényesülnek. A rendező profizmusára vall, hogy részint eleget tesz a hacacáré követelményeinek - repülőgép, tűzijáték, tömeges fürdőzés -, részint nem a tömegízlést követi. A tömeg úgyis azt csinál, amit akar, például hódol annak a világon egyedülálló, bornírt szokásának, hogy ütemes tapssal kíséri az arra alkalmas számokat. A klakk az úgynevezett művészpáholyból indul ki, ahol egy fészekalja szakmabeli igyekszik érvényesíteni előítéleteit, s ahonnan jó érzékkel elmenekültem a kezdés előtt. A klakk érezhető tartózkodással tüntette ki a Szilviát éneklő Rálik Szilviát, ami érthető: szakmabelieknek nehezen tolerálható, ha valaki tud énekelni. Rálik tud, nem azért, mert operaénekesnő, hanem mert van hangja, és a prózája sem rosszabb akármelyik operettdíváénál, amin lemérhető, hogy alapszinten a színészet nem valami nagy etwas. Ráadásul hozza a konzumsanzonett "demi-monde" közönségességét, amiért az operetthercegek (meg az irodalmi intellektuelek) bele szoktak zúgni kétes erkölcsű hölgyikékbe. Ahogy belefekszik a pózokba, vagy kajánul ellenénekli a "Nincs szebb, mint a szerelem" kezdetűt, az már valami. Ez nem a nemzeti színű, gyöngyösbokrétás orfeummenyecske, aki a puszták népét indulna képviselni a bűnös párizsi varietében, hanem az a rafinált és rátarti életművész, aki azért mond nemet, hogy nehezen megszerezhető igenje annál többet érjen. Mellette Nyári Zoltán csupán az ügyeletes Edvin.

Több olyan szereplője is van az előadásnak, akiket csak nyáron és válogatott szinten lehet összehozni egy rövid szériára, s ezáltal a magyar színház elköveti a gondatlan veszélyeztetés bűntettét. Amennyiben súlyosan kompromittálja azt a működési szisztémát, amely futószalagon termel érdemtelen előadásokat, holott "a társulatok" fölött létrejöhetnének érdemdúsak, mi több, nagyobbacska közönséghez is eljutnának országszerte, ami nem utolsó szempont. (Még drágábbak sem lennének az egy- vagy kétmilliárdos kutyaütő színháznál. Vagy ha igen, ne feledjük: értéket hoznának létre.) Hol s mikor játszhatná Kerekes Ferkót az elegancia és az enerváltság ilyen finom vegyületével Gálffi László, az orfeumi meddő szépíró láthatatlan életrajzát írva a figura köré? Vagy itt van Bodrogi Gyula, a jellemszínész, aki életismerettel ruházza föl Miska főpincér banális poénokban kimerülő szerepét, s értelmet ad a hosszú bejöveteleknek és kimeneteleknek, mert addig is gyönyörködhetünk foglalkozási ártalomként elkönyvelhető lúdtalpas járásában. (Alföldi ki is használja: amikor szüksége van rá a jelenet szempontjából, járatja rendesen, amikor nincs, rövid úton hozza be, viszi ki. Kár, hogy a komornyikká avanzsált Miskánál mindketten elfeledkeznek a kontrasztról, amit ez a járás a görkorcsolyás inasok között képviselne.) Stohl András szintén remek; ő mindenre és mindennek az ellenkezőjére képes rácáfolni, de az cáfolhatatlan, hogy klisék nélküli, gumilabda Bónija mindent tud, amit a műfajhoz és a típushoz tudni kell - sőt, egy kicsivel többet. Zavaró viszont, hogy nincs partnere, mert Bartsch Kata minden szempontból alkalmatlan Stázinak. Cecília szerepéig Hernádi Judit sem jut el, de kevesebb manírt és nazálist használ a megszokottnál. Kedves clown Gregor József - jutalmul kap egy betétet.

A harmadik felvonással Alföldi nem sokat törődött, mert az nincs is, sohasem volt rendesen megírva, csak ha az aktuális előadás átírta - és a szegedi éjszakában, éjfél tájt, harmincfokos hőségben mindent pótol az általános lubickolás, Gyarmathy Ágnes muris fürdőruha-kollekciója, Király Attila strandpozitúra-koreográfiája. Az előadás, lehet mondani, kissé fölvizeződik. Megjelennek Cecília exférjei, valamivel többen, mint ahányan meg vannak írva - gondolom, a Kálmán-örökösök perelnek -, például a Hajmási testvérek, tudják, Péter és Pál. És beugranak - a medencébe.