|
Csárdáskirálynő (2005/V. kritika)
Kovács Miklós: Kálmán Imre: Csárdáskirálynő – ahogy Alföldi megálmodta
Mielőtt bárki is elkezdi olvasni eme sorokat, tisztáznom kell egy-két dolgot. Nem vagyok színikritikus, csak egyszerű színházlátogató újságíró. Tehát írásom nem vezeti semmi kötelezően megtanult formula, pusztán azt az érzést adom tovább, amit én éreztem az előadás nézése közben.
Tehát egy klasszikusnak mondható operett rendezésére vállalkozott Alföldi Róbert. A művész úr keményfába vágta fejszéjét, mert ma Magyarországon színpadra vinni egy olyan darabot, amelyet már több társulat nagy sikerrel mutatott be, merész vállalkozás. Alföldi szerencsére nem tartozik a megfutamodó rendezők közé. Sőt, a rendezők közé sem tartozik. Ugyanis ő nem járt rendezői szakra! És higgyék el, ez a nézők, a mi szerencsénk! Nem sulykolták belé a tankönyvekben leírt „kötelező” megoldásokat, gondolatait szabadon tudja átadni nekünk, nézőknek. Rendezését a szabad egyszerűség, ugyanakkor a minden apró részletre kiterjedő figyelem jellemzi. Bátran, ismétlem bátran tart tükröt elénk, annak ellenére, hogy az életben inkább homokba dugjuk fejünket mintsem tudomást szerezzünk a valóságról. Nem volt ez másképp a Csárdáskirálynő esetében sem. Most nem bonyolódom a műfajok közötti különbség elemzésébe. Klasszikus operettet láthattunk, igenis a 21. század életstílusára ültetve! A közönség nem minden tagja ismerhette a „klasszikus” szereposztást, hiszen korukat tekintve igencsak fiatalok voltak. Ugyanakkor a felcsendült dalok mindenkinek ismerősnek tűntek, de a történetet már kevésbé ismerték.
A dramaturg Vörös Róbert feladatát kiválóan oldotta meg, az operettet sikerült átültetnie a mai nyelvezetre, a mai életformára úgy, hogy az mondanivalójából semmit sem veszített. Itt is látszik, hogy Kálmán Imre 1915-ben megformált társadalomnak szánt üzenete még ma is megállja a helyét! A fanyar humor nyelvezete annyira megfelelt a mai magyar szokásnak, hogy a közönség észrevétlenül fogadta be, szinte a színpadon érezte magát, mintha ő maga is részese lenne az előadásnak. Szerintem ezek a kis élcek kimondottan a szereplőknek íródtak, hiszen olyan jól kaptuk azokat vissza. Volt ebben igazi „Bodrogis, Hernádis, Stohlos”, és nem utolsó sorban „Gálffis és Gregoros”.
A jelmeztervező Gyarmathy Ágnes kiválóan oldotta meg a három különböző helyszínhez tartozó megjelenítést, ugyanakkor megkülönböztették a szereplők karakterét is. Vereckei Szilvia sanzonettet játszó Rálik Szilvia jelmezei a felvonások alatt mindvégig érzékeltették, minden férfi szívét rabul tudja ejteni. Ezt a kontrasztot a fürdőjelenetben élezte ki a leginkább, amikor a Stázi grófnőt alakító Bartsch Kata művésznőt szinte tetőtől-talpig fürdőruhába öltöztette, ugyanakkor a sanzonett Rálik Szilvia merész vonalú, de mégis előkelő fürdőruhában csobbant a medencébe.
A díszlet Menczel Róbert és Selmeczi T. György munkái. Egyszerű, de a hatalmas teret jól kitöltő berendezéssel oldották meg, hogy a színpad nagysága ne törpítse el a színészeket. Jó ötletnek bizonyult, hogy szakítottak minden hagyománnyal, és a Szegedi Szinfónikus Zenekart Silló István vezényletével, nem a zenekari árokban helyezték el, hanem fenn a színpadon, ott is legfelül. A cselekmény a zenekar alatt játszódott. Sőt, a karnagy a zenei tudása mellett még azt is megmutatta, otthon van a prózai szerepben is. A harmadik felvonásban a Leopold Mária Lippert, Weilersheim hercegét játszó Gregor Józseffel beszélget. Végre láthattunk egy olyan operettet, ahol a zenészek is fontos szerepet játszanak, hiszen a darabban többször is megszólítják őket a szereplők.
Alföldi Róbert evvel a klasszikus operett választással és ezzel a szereplőgárdával közel hozta a Csárdáskirálynőt a közönséghez. A szereposztás már magáért beszél. A mindig gavallér, már-már öregedő Kerekes Ferkót alakító Gálffi László alapjában prózai színész, de mindent megtett azért, hogy énekben sem maradjon alul. Bodrogi Gyula játsza Miskát, a korosodó főpincért, akiből Mischell komornyik lesz a hercegi udvarban. Alföldi Róbert a közelmúltban már kétszer rendezte őt, tudta mire számíthat. Bodrogi nagyon jó választás volt, frenetikusan alakította szerepét, végig megőrizve humorát. Leginkább a Kaucsiánó Bóni grófot alakító Sthol András lepett meg. Hihetetlenül jól játszott, és énekelt. Mi magyarok sajnos hajlamosak vagyunk a „beskatulyázásra”. Értem ez alatt a kereskedelmi tévék előretörése folytán a színészek által felvállalt egyéb szerepek értékelését. Nos, Sthol művészúr megmutatta nekünk, igenis tud játszani! A nőcsábász grófot a sok nő még ruháitól is megszabadította, levetkőztették a színpadon. Természetesen nem kellett kirakni a piros karikát a 18-as felirattal, semmi nem látszott. Remekül volt megrendezve ez a jelenet, a nézők csak a végkifejletet vehették észre, amikor is a rajongó nők gyűrűjéből maga előtt egy ruhadarabot tartva Bóni gróf kihátrál a színpadról (természetesen egy testszínű ruha végig takarta). Kritikus azt írta a Népszabadságban, hogy ennél a jelenetnél egy család elhagyta a nézőteret. Nos én nem láttam, engem annyira megfogott az egész operett, hogy - bocsássanak meg nekem – nem háttal ültem a színpadnak. Általában a darabot nézem…
A herceg feleségét, Cecíliát alakító Hernádi Judit szintén önmagát hozta. A jelmeztervezőt is dicséri, hogy az Orfeumban a konszolidált hercegnéből pillanatok alatt „visszavetkőzött” sanzonetté. Apró részletekkel jól fejezték ki, a jelenlegi társadalmi pozíció nem feledteti és fedi(!) el a múltat. Hernádi kiválóan alakítja a múltját mindenáron titkoló, a társadalmi ranglétrán felfelé igyekvő nagyasszonyt. Szívhez szólóan adta elő a Hajmási Pétert. A fanyar poénokkal, igazi „Hernádis” alakítást nyújtott. A Baden-Baden-i fürdő jelenetnél, ahol múltjára fény derül, sellő ruhában jelenik meg, akinek még a retikülje is halformájú. Ennél az „ártatlan” jelenetnél robbant a bomba, derült ki, jelenlegi férje biz’ már vagy az ötödik a sorban. Gregor József végig remekül alakította a szenilis herceget, itt azonban kiderül, semmi baja az emlékezetének, csak végig abban a hitben hagyta feleségét, a volt sanzonettet, hogy ő nem ismeri annak múltját. A fürdőjelenetnél, amikor áldását adja fia, Nyári Zoltán által megformált Edvin herceg és Szilvia frigyére ismeri be: végég tisztában volt felesége múltjával. Rálik Szilvia kiemelkedően jó, szerintem világszínvonalú énekhangja vezette végig az előadást.
Az előadás beharangozóján Alföldi megemlítette, hogy az operett földön, vízen és levegőben játszódik. A levegőben kezdődött, a földön játszódott, majd a vízben volt a finálé.
A nyitóképben a tánckar tagjai a Szegedi Nemzeti Színház Énekkara a közönség sorai között állnak és kémlelik az eget. A reflektorokkal pásztázzák a fekete égboltot, mint ahogy teszik ezt a „valóságban” is show-műsorok esetében is. És egyszer csak felzúg egy repülőgép és elszáll a szegedi Dóm tér felett konfettit szórva a színpadra és a nézőkre. Sajnos a főpróbán ez nem sikerült pontosan, de semmit sem von le ennek a jelenetnek az értékéből.
Alföldi Róbert fiatalos lendülete érződött rendezésen. Figyelt minden apró részletre. Például, Edvin és Szilvia kettősénél, a fények elsötétednek, csak a Dóm ablakára világítanak a reflektorok, jelezve esküjüket Isten előtt teszik. A Miskát alakító Bodrogi Gyula is olyan természetesen formálja meg a csaló főpincért és viszi vissza a „kamu” pezsgőt, hogy szinte beleéljük magunkat a jelenetbe. Talán nem is véletlenül… El kell mondanom egy profi jelenetet, amely előttem történt. Hernádi, mint hercegné megtiltja fiának Edvinnek, hogy szerelmes legyen Szilviába, a sanzonettbe, akinek szerinte van még mit elérnie az Orfeumban. Megkérdezi tőle: ittak-e már Szilvia cipőjéből pezsgőt, a válasz: nem. Mint kiderült, Kerekes Ferkó volt az, aki ivott cipőjéből anno, amikor a mostani hercegnő volt maga a Csárdáskirálynő. A jelenet végén Hernádi elhagyja a színpadot, a nézők között megy fel. Végig elegánsan szép cipőkben szerepelt, ám ennél a jelenetnél a cipősarka beszorult. Nem esett kétségbe, kilépett belőle, felemelte és megjegyezte: Na akkor igyanak ebből pezsgőt és kezében a cipővel elvonult.
A harmadik felvonás Baden Badenben játszódik, melyhez a vízzel feltöltött zenekari árkok kitűnő díszletnek bizonyultak. Edvin és Szilvia egymásnak énekelnek a két medence széléről, majd együtt merülnek a vízbe. A másik medence Bóni grófé és Stázi grófnőé. Sthol egy hatalmas fejessel ugrik a vízbe nem kímélve az első sorokban ülőket. Aztán a tánckar tagjai is követik, így egy hatalmas pancsolást adva elő. Azt hiszem, ilyen megoldást még nem láthattunk színpadon.
Összefoglalva:
Alföldi Róbert, mint mindig, magasra helyezte saját mércéjét. Nem akarta a régi klasszikus előadást felülírni. Erre nincs is szüksége, és sikerült egy merőben új előadást megalkotnia. A mai fiataloknak és időseknek ez az előadás maradandót nyújtott. Értékelhető volt a „modernizált” dramaturgia, nem volt bántó, viszont a mai nyelvezetnek tökéletesen megfelelt. Az, hogy szakított a konzervatív színpadi elrendezéssel és megmutatta mindenkinek a zenekart, sőt szervesen bevonta őket a szerepbe, nagyon jó döntés volt. Maga a vizes jelenet inkább érdekesség volt, melyet mostanában több rendező is alkalmaz. Alföldi számomra most már nemcsak kiváló opera, zenés és prózaszínházi rendező. Én nagyon örülök, hogy az operett műfajában is megmutathatta magát, okozva nekem is meglepetést és szerezve egy kellemes emlékekkel teli szegedi estét.
| |