A víz alapjában stimmel, de a magasabb régiókból legalábbis csak annyit lehet látni, hogy a színészek valahová beugranak, ahonnan aztán vizesen jönnek ki. A rendező szinkronúszást is ígért, lehet, hogy igazat mondott, ezt a nézők többsége azonban nem ellenőrizheti. De ami a földön történik, abban is érik csalódások a fölkészült nézőt. Igaz, Hernádi Judit valóban az ígért dühödt fájdalommal énekelné a Hajmási Péter, Hajmási Pált, csakhogy a négyezer néző rögtön ütemes tapsba fog, ami nem igazán alkalmas helyzet a fanatikus karrierizmusába belerokkant lelkületű vénasszony tragédiájának átéléséhez. Pedig ezt most a művésznő sokkal meggyőzőbben adja, mint Miskolcon Dürrenmatt öreg hölgyeként. Gregor Józseftől tudhatjuk, hogy a rendező meggyőzte őt: az öreg herceg nem szenilis, vén hülye, hanem elszántan szeretne felejteni. Ez kétségkívül mélységet ad az alakításnak, ha nem is ebben az irányban: lenyűgöző óriáscsecsemőként jelenik meg a feledékeny főrend.

Alföldi alapvetően apró jópofaságokkal igyekszik kevés fanyar ízt csempészni a cukormázba, éppen annyit, amennyit a mai tömegízlés jól elvisel. Lufilányok röpködnek damilon, Miska pincér kacsás úszógumit visel a harmadik, a fürdőzős felvonásban, a szereplők olykor a hatalmas nézőtér hoszszú járásain végigdübörögve távoznak a színpadról, az angyali jányok lemeztelenítik Bóni grófot (igaz, ekkor egy család távozott a bemutatóról).

A szórakozás amúgy az első részben elég döcögősen jön össze, a poénok persze ülnek, a dallamok szárnyalnak - amikor az erősítőberendezés is úgy akarja -, a tömegmozgások azonban esetlegesnek, néha körülményesnek hatnak (mozgástervező: Király Attila), a nagy sokadalomban gyakran elvesznek a színészek, a hangszórókból jövő szöveghez vagy dalhoz nem mindig könnyű megtalálni a beszélő vagy éneklő embert.

A Menczel Róbert és Selmeczi T. György tervezte orfeum lényegében egy hosszú szeparésor, amelyet középen megszakít a kötelező operettlépcső, a tetején pedig a zenekar működik Silló István vezényletével. A második felvonásban egy hatalmas ívelt ülőbútor jelzi a bécsi hercegi palotát, a szeparékat zöld szobanövények álcázzák. A harmadik felvonásban strandi kellékek tudatják, hogy fürdőhelyen vagyunk. S természetesen elsősorban Gyarmathy Ágnes jelmezei. Egyáltalán, az öltözékekben van a legtöbb humor. Szilvia piros mézeskalácsszívet visel, amikor a diadalmas hej-hóval betoppan, akárcsak a kóristalányok, akiken még nemzetiszín tüllök is lebegnek, s így mintha apró darazsakként nyüzsögnének körülötte a hatalmas térben.

A szünet nélkül játszott második és harmadik felvonás elevenebb, fürgébb, sziporkázóbb, amiben nagy része van Stohl András egyszerre fergetegesen gügye és fölényesen bölcs Bónijának, aki mellett Bartsch Kata jól győzi Stázi fanyar életkedvét. Bodrogi Gyula kifogástalan Miska szerepében, sőt van egy titokzatos trükkje: azzal győzi le a mérhetetlen teret, hogy feltűnően kicsi. Gálffi László finoman megfogalmazott, érzelmes öreg gavallérként és titkos regényíróként bemutatott Kerekes Ferkója viszont nem igazán érvényesül a nagy nyüzsgésben. Nyári Zoltán többnyire kissé vadóc bonvivánt ad, a második felvonás végi szerelmi nekidühödése viszont erős stiláris és életkarikatúrának tetszik. Rálik Szilvia primadonnája okos, emancipált nőnek kíván látszani, büszke öntudata, amit fölvetett fejjel, íjként homorított testtartással jelez, azonban inkább forszírozottnak, mintsem akár igaznak, akár ironikusnak volna érezhető. Kicsit ő is csalódás.

Ha azonban várakozásainkat a realitásokhoz szabtuk, akkor összességében nem okozhatott csalódást a szegedi Csárdáskirálynő. A háromszor négyezer néző nyáresti szórakoztatására, ráadásul a Boccaccio helyett bemutatott nemzeti operettől nem várhattuk el, hogy úgy ironizáljon a mű és a világ idiotizmusa fölött, mint Ács János kaposvári rendezése a hetvenes évek végén, olyan személyes stílusa, levegője legyen, mint Jancsó Miklós miskolci változatának a nyolcvanas években, vagy olyan történelmi mondandóval - groteszk nemzeti katasztrófa foglalataként láttatva azt - itassa át az operettet, mint Mohácsi János a kilencvenes években. Igazából nem volt várható, hogy éppen most, a Dóm téren szülessen meg a XXI. század elejét erős hatással kifejező Csárdáskirálynő. S ez a nemvárakozás maradéktalanul teljesült. A nemvárakozó publikum nagy örömére különben.

2005. augusztus 1.