Hernádi Judit - Önmagát adja

Ismeretlenül hívtam fel, s egy hónappal későbbre egyeztettük a találkozót. A biztonsági hívás elmaradt. S most itt ül velem szemben. Művészi pontossággal érkezett Hernádi Judit.

– Mint közszereplőtől kértem ezt az interjút, de ön nem is reagált erre a minősítésre, tudomásul vette…

– Hogy közszereplő? Nem tudom. Biztos lenne olyan szó, amire meg tudnék sértődni… De miért ne? Lehetek polgár. Lehetek nő. Mért ne lehetnék közszereplő?

– Szerintem azóta közszereplő, amióta a Heti Hetesben dolgozik.

– Igen!? Miért?

– Abban a társaságban ugyanis…

– Én sohasem gondolkodtam azon, mit jelent közszereplőnek lenni. Úgy gondolom, közszereplő az, akiről tudják, hogy kicsoda, és tudják, mi a véleménye.

– Akkor közéleti szereplő.

– Jó. Mindegy.

– Heti hetes-béli társai rendre politizálnak más műsorokban is, talán Bajor Imrét kivéve, aki viszont ritkán lépi át a színészi mivolta szabta határt… Ön viszont rendszeresen. S láthatóan, érezhetően készül is.

– Nem én vagyok az egyetlen.

– Persze, csakhogy…

– Úgy gondolom, hogy a színészek közül, vagyis azon az oldalon, én vagyok az egyetlen, aki tudatosan készül, igaz, a Gálvölgyi is szokott. Igen. Én mindig készülök. Elolvasom a cikkeket, amiket el kell olvasni: a híreket.

– És gondolkodik rajta egy kicsit…

– Mindenki gondolkodik rajta, előre. Aki nem vallja be, az hazudik. Hiszen direkt azért adják oda szerdán a híreket. Ha nem adnák, nekem kéne kikönyörögnöm… De ez nem így van. Azért adják oda szerdán, hogy mindenki összeszedhesse a lépcsőházi gondolatait.

– Egyedül szedi össze? Vagy otthon egy kicsit kontrollálja is?

– Kivel? Mivel?

– Hát ezt kérdezem.

– Van nekem a párom, aki néha beleolvas az anyagba, és néha mond ezt vagy azt. Hamarosan ő is szerepel majd… (A premier február közepén megtörtént – a szerk.)

– Együtt?

– Nem. Akkor, amikor én nem vagyok ott, mert előadásom van.

– Ön miként kapta az első felkérést?

– Fölhívtak telefonon. A műsort kezdetben nem tudták pontosan meghatározni, csak az derült ki, hogy a lényeg az élő reagálás. A felkértek listáján nem én voltam az egyetlen nő. De már a kezdet kezdetén kiderült az is, hogy erre a feladatra kevés nő alkalmas.

– Hogy érezte magát először?

– A nyitóműsorban vettem részt, akkor még úgy gondoltam, hogy el lehet mondani azon véleményeimet is, amelyek nem kifejezetten humorosak. Egyébként később így is lett. De az elején még odajöttek hozzám, és azt mondták, hogy ez nem az a műsor. És akkor elment az egésztől a kedvem. Igen. Utána nem éreztem annyira jól magam.

– Átsegítette valaki…

– Ki? Jó, van a műsornak ugyan egy háttérstábja, de a felvétel alatt mindenki olyan egyedül van, mint az ujjam.

– Jó. De akkor miért maradt?

– Azért, mert hívtak. Elmentem még egyszer, és még egyszer, aztán a negyedik alkalomnál rákaptam a dolog ízére. A Verebes Pista egyszer tényleg azt mondta, hogy készülj. Próbáld meg úgy. S rájöttem, tényleg lehetne előre készülni. Mert addig csak elolvastam a cikkeket, és vártam, hogy ott, az adás idején hirtelen megszálljon az ihlet. Az így nehéz. Spontán és laza csak úgy lehet valaki, ha rákészül…

– Van mire alapoznia.

– Így van. Nem lehet improvizálni úgy, hogy valaki nem tud zongorázni. Attól, hogy leül a zongorához, és azt üti le, amire gondol, az még nem improvizáció.

– Miként hat az életére a közszereplés, már ha megengedi, hogy kitartsak a rögeszmém mellett?

– Világéletemben mindig elmondtam a véleményemet. Mindig és mindenütt. Akkor is, amikor még erre nem volt olyan fórum, mint most a tévében. Ha felhívtak egy újságtól, s gyakran hívtak, kérdeztek, mindig kertelés nélkül beszéltem, s többnyire nem is álltam meg humor nélkül.

– Jézusom. Ha két évvel ezelőtt kellett volna interjút kérnem öntől, mint színművésztől, nem vállaltam volna. Gyávaságból. Unottan rám néz, kettőt fintorog, kész, vége…

– És most nem így van?

– De. Most is ugyanezt csinálja. Csak közben nekem támadt egy olyan gondolatom, már ne haragudjon, hogy nemcsak egy kellemes és tehetséges színésznő, hanem okos is.

– Na, mindegy. Addig is okos voltam.

– Nem azt mondtam, hogy hirtelen lett okos.

– Nem is gondoltam, hogy ezt hirtelen gondolta.

– Szóval, ha a Heti Hetesben undorkodik vagy vág egy lesajnáló grimaszt, önmagát adja, de az nem a nézőnek szól, hanem a témának, s ezzel a néző is tud azonosulni. Többnyire.

– Jó. Érdekes. Akkor elmondom. Engem azért ez olyan nagyon nem lepett meg. Én mindig önmagamat adom. Sosem hittem azt, hogy a színészetem majd abból áll, hogy fölmegyek a színpadra, s valaki más bőrébe bújok. Én mindig megpróbálok önmagam lenni, akkor is, ha játszom. Sőt vigyázok rá, azt hiszem, nem állna jól nekem, ha a Heti Hetesben színészkednék. Mert úgy gondolom, hogy ezt nem ott kell tennem.

– Mint nő van ott jelen?

– Nézze, miután a nemem nő, kénytelen vagyok… Én férfiak között nő vagyok. Állatok között inkább ember, nők között Jutka…

– De amikor sok férfi ül ott, és ön nő, és ezt a Verebes szavakkal is érzékelteti…

– Igen. Muszáj nekik. Azért muszáj, mert ez szükséges egy ilyen társaságban. Nem véletlenül kell oda nő. Nem azért kell oda nő, mert az okos, hanem azért, mert miként egy női társaság is elviselhetetlen férfi nélkül, ugyanúgy egy férfitársaság is elviselhetetlen nő nélkül. Ez így egészséges.

– De amikor viccelődnek a nőiességével, a szexualitással, akkor azt ön nagyon jól reagálja le.

– Igen? Örülök. Egy nő nem mondhat ki mindent, nem mondhat disznóságokat, mert közönségesnek vagy gusztustalannak hatna… Ez az egyik oldal. Nekem mindegy. De azt elhatároztam, hogy a kiszólásokat igenis érteni fogom, nem teszek úgy, mintha nem hallanám, vagy nem érteném… mert azért se álszemérmes, se idióta nem vagyok. Ez az egyetlen trükköm. Ha erre azt mondják, hogy jó, örülök. Persze az effajta szexuális csipkelődéseket nem is veszem komolyan. Egyik sem veszélyes.

– Önt érdekli a politika?

– A politika? Én örök ellenzéki vagyok. És mindig is az leszek. Bármilyen csoportosulásban rögtön azt az oldalt választom, ahol kevesebben vannak. Nem tudom, miért van így.

– Sok színész hátat fordít a napi politikának.

– Igazuk is van. Egy színésznek ne legyen köze a politikához. Én is ezt tartom. Nekem sincs. Semmilyen pártnak nem vagyok a tagja, és semmilyen párt oldalára nem állok. Hogy van véleményem, az emberi dolog. Örülnék, ha a politikához annyi közöm lenne csak, hogy a politikát nem zavarja a jelenlétem. De mert örök ellenzéki vagyok, kicsi rá az esélyem.

– Ha bemegy valahová, akkor hetihetesesként üdvözlik?

– Nem szoktam odafigyelni. Húszéves koromban voltam először sztár a Soha se mondd című dallal. Nincsenek gondjaim azzal, hogy megismernek. Nem újszerű. És nem figyelek oda. Köszön, köszönök. Ha nem köszön, nem köszönök. És kész.

– Mi volt a legdurvább konfliktusa?

– Egy néni. Az hihetetlen volt. Nem mondom el, a néni se volt tiszta elméjű, de én is rosszul viselkedtem. Mert az volt az első és a legdurvább megszólás. De én viselkedtem rosszul, mert reagáltam rá. Rögtön el is határoztam, hogy soha többé nem válaszolok így. Ha a véleményemet kifogásolják, azzal nem tudnak igazából bántani, az viszont zavar, ha azt állítják, rosszul játszom a szerepem. Mert lehet, hogy igaz.

– Meddig tart a közszereplése? Mármint a Heti Hetesben.

– Szerintem véges. Mint minden. De azért végül is egy televíziótörténeti műsorban kaptam szerepet… És ennek örülök, mert bár a műsor ötlete ugyan másutt születet, de ilyen formában, spontán reagálással és közönséggel csak Magyarországon kerül adásba.

Mezővári Gyula

Forrás: Piac és Profit Magazin