Naivitás lenne arra számítani, hogy a Dóm tér arénaszínpadán mikroszkopikus pontossággal kidolgozott, mélyebb rétegekben vájkáló előadás születhet. Nem alkalmas rá az óriási tér, a nyáridő és Kálmán Imre örökzöldje sem. Ide kunsztok kellenek. Külcsínek némi belbeccsel színesítve. S ha ez kell, hát a rendező, Alföldi Róbert ezt tudja.
Indításképp és a korhűség kedvéért megrendel a nézőtér fölé egy repülőt a nagyszámú statisztéria és a közönség ámulására. S ezzel jól be is csap mindenkit, mert hiába találgatja a nagyérdemű a szünetben, hogy vajh hogyan tér vissza az előadás végén, az újabb csoda elmarad. A darabzáró meglepetést a rendezés azzal produkálja, hogy a szereplőgárda ifjabb tagjait a színpad elejére tervezett medencében megfürdeti. S Alföldinek még az égiekkel is szerencséje van. A meleg nyári estén nem nehéz eljátszani, hogy az egymásra találó szerelmesek végre szinkronba kerülve egymással „fürdenek a boldogságban”. Más lenne a hatás vacogtató hidegben.
Alföldi azonban az igazi kunsztot e két látványosság között, a színpadon mutatja be. Segítségére van ebben Király Attila szellemes koreográfiája, amely már az első orfeumi jelenetben elhiteti, hogy a kis sanzonettért, Szilviáért valóban bomlanak a férfiak, ő pedig pávatollat dobálva igazi dívaként létezik közöttük. A kicsit elemelt mozgássorok, amelyekbe néha még egy görkorcsolyás pincérjelenet is belefér, jelzik, hogy mennyire kell a történetet komolyan vennünk. Ezt az érzetet erősítik Gyarmathy Ágnes bohókás, szívecskés, nemzeti színű, bukjelszoknyás jelmezei, valamint Menczel Róbert és Selmeczi György futófényes, hosszú lépcsősoros, a zenekart a színpadra helyező díszlete is.
De az igazi telitalálat a szereposztás. A rendező úgy válogat, hogy szereplőire külön-külön is bemenne a közönség, együtt meg aztán különösen. Jól társítja a kiváló, operista hangokat a karakteres, színpadi iróniával bíró egyéniségekkel. Mert e kettő jószerivel csak Gregor József feledékeny Leopoldjában van együtt jelen. De működik a kontrasztolás azzal is, hogy Gálffi Lászlót (Kerekes Ferkó) és Bodrogi Gyulát (Miska pincér) egy párba hozza össze. Habitusuk és alkati különbözőségük okán sorra rakják az előadásba az idézőjeleket. Gálffinak ugyan minden tánclépés „fáj”, és nehezen birkózik meg „Hajmási Péterrel” is, de a közönség nem ezért szereti. Hernádi Judit könnyedén kibúgja magából a hajdani csárdáskirálynőt, Cecíliát. Egyénire hangszereli a jól ismert dalokat, és ha a recsegő mikroportok nem zavarják, remekül lavírozik az orfeumi múlt és a hercegnéi jelen között. Az előadás motorja azonban a minden bohóságra kész táncoskomikus, Stohl András Bóniként. Elsöprő lendületet, bájt és infantilizmust visz az izgalmában dadogó gróf alakjába. Bartsch Kata győzi erővel mellette a szubrett szerepkört Stáziként. Rálik Szilvia és Nyári Zoltán túllép az operett diktálta lefúrt lábú primadonna-bonviván beidegződésen: szenvedéllyel, félreértésekkel és küzdelmekkel teli férfi-nő harcot vezetnek elő nem kevés teatralitással. Énekhangjukkal pedig verik a mezőnyt. Mindannyian nagy kedvvel játszanak, és ez átragad a közönségre is. Csak a csíkos fürdőruhás „öregek” ússzák meg szárazon. Legközelebb talán még a csobbanásra is hajlandóak lesznek az ambiciózus rendező kedvéért.
Forrás: www.zsollye.hu |