Shelagh Delaney: Egy csepp méz
Budapesti Kamaraszínház, Tivoli
2004. november 5.

Borzalom. A sokrétű tehetségtelenség tobzódása, amikor mint cseppben a tenger, minden összejön: rossz darab, alkalmatlan rendező, kínosan tehetségtelen színészek – köztük pislákol (hangsúlyozom: pislákol, nem lángol, nem ragyog, és főképpen: semmiképpen nem rí ki a langymeleg dagonyából!) az egy szem Hernádi Judit. És mindez színháznak eladva, telt ház, és ha nem is vastaps, de messze nem a megérdemelt bukás zárja a produkciót. Mennyire hosszú is bírhat lenni két óra! Pedig annyi, nem több, és mégis, irigykedve-álmodozva révedek a múltba, s az i. e. 430-as év athéni Dionüszosz színházába képzelem magam, ahol a műsoron lévő tragédia előadását a minőségre, erkölcsre stb.-re igen érzékeny közönség felháborodása egyszerűen félbeszakította (Szegény Euripidész bezzeg szenvedett rendesen!) Istenem! Kiabálni, zajongva távozni, mindenféle tárgyakkal dobálni a művészeket!… Hiába, no, ami elmúlt, elmúlt; de azért álmodozni talán szabad azon, mit tett volna az athéni cserzővarga mint néző Shelagh Delaneyval (azt már elképzelni sem merem, hogy szegény Verebes Linda milyen sorsra jutott volna).

Nem baj, megerősítem lelkemet, és arra gondolok: ezt (is) vállaltam, tudtam, hogy lesznek ilyen pillanatok (is). De most még nehéz. Még fülemben csengenek a délutáni beszélgetés hangjai, amikor Zsótér, Fodor Géza és Balázs Zoli kórusban festettek elrettentő képet a hazai színházak színészi-, színházvezetői- és rendezői állapotairól. Igen, bizonnyal igazuk van, de ők ide soha nem jönnek el, pedig ez az igazi, de legalábbis ez is a magyar színház, s nem az, amit ők csinálnak. A rögvalóság az Egy csepp méz-típusú, vérlázító antiszínház, s nem a Theomachia vagy az Arturo Ui.