Csárdáskirálynő

Alföldi Róbert még soha nem rendezett operettet, és egy interjújából tudható, hogy egyetlen egy szabadtéri előadást sem látott még a szegedi Dóm téren. Ehhez képest úgy állította színpadra a Csárdáskirálynőt, mint egy vérbeli operett-rendező, aki mellesleg szabadtér-specialista.

Verdi, Eötvös vagy Bartók-rendezéseiből tudható, hogy a színész-rendező a zenés színház nagy tehetsége, Amadeus-alakítása pedig rendkívüli muzikalitásáról árulkodott. Mindezektől függetlenül akár bele is bukhatott volna Kálmán Imre nagyoperettjébe, hisz a műfaj oly pokolian nehéz. Hogy milyen nehéz, arról bárki meggyőződhetett, ha az elmúlt évben megnézett néhány reménytelenül érdektelen és tehetségtelen operett-előadást.

A Csárdáskirálynő autentikus játékmódját – azt, amit számomra Honthy Hanna és Feleki Kamill neve fémjelez – ma már lehetetlen megcélozni, úgy tűnik, hogy korunk operett-rendezőjének marad az idézőjelek tucatjai közé préselt ironikus, kikacsintós, modernizálós felfogás, mely tehetséges ember kezében – volt már rá példa – érvényes, felvillanyozó és korszerű színházzá válhat. Azt vártam, hogy Alföldi majd az utóbbi felé hajlik, meglepett, hogy a nehezebb utat választotta, és a klasszikus operettet klasszikus eszközökkel állította színpadra. Iróniából és kikacsintásból éppen csak annyi volt, amennyit az amúgy is önirónikus műfaj eleve önmagában hordoz. Körülnézve az óriási nézőtéren úgy láttam, hogy a népszórakoztatásra vágyó publikum és a nehezen elmosolyodó, savanyított értelmiségi egyformán jól mulatott.

A látványos jelmezek és díszletek, a természetes mozgású tömegjelenetek, a fináléban a szökőkutak és a tűzijáték végig lekötötték a tekintetet. Az énekesek, a Silló István által vezetett és igen jó formában játszó Szegedi Szimfonikus Zenekar és a hangosításért felelő technikai személyzet pedig gondoskodott arról, hogy a hallgatnivaló is élvezetes legyen. Külön kell szólni arról a gigantikus orfeumról, mely uralta a színpadot. Nyolc szeparé karéja előtt kezdődött a játék, középre egy impozáns lépcsőt építettek, hogy Szilvia belépője valóságos bevonulássá válhasson. A zenekar két oldalt, felül foglalt helyet. Amikor a sanzonett egy erős reflektor fényében megjelent az emelvény tetején, éles árnyéka éppen a Szegedi Dóm impozáns kapujára esett. Az orfeum-hercegnő elindult a nézőtér felé, árnyéka pedig belépett a dóm kapuján. Valószínűleg nem mindenhonnan látszódott ez a bizarr árnyékjelenség, így azt gondoltam, hogy a véletlen műve lehetett. De a második felvonás egyik jelenetébe Alföldi már tudatosan kapcsolta be a háttérül szolgáló Dóm homlokzatát. Szilvia és Edvin boldog keringőjét csak a hirtelen erős megvilágításba kerülő Mária, a gyermek Jézus és a 12 apostol látja. Nem próbálom meg túldimenzionálni e kép jelentését, de azért az világos, hogy a hősök szerelmi életének frivolitása puszta máz, a bohózati dramaturgia kötelező része, és e máz alatt tiszta érzelmek munkálkodnak, melyek még a szenteket is megelégedéssel tölthetik el. Miska pincér, Kerekes Ferkó vagy Bóni gróf jószándékú praktikáinak pedig valódi tétje van. Alföldi arányérzékét dicséri, hogy viszonylag kevés ilyen és ehhez hasonló jelentés-árnyaló – részben elidegenítő – elemet használt. Az a néhány viszont figyelemreméltó. Például a nyitóképben a táncosnőket és a sanzonettet alakító Rálik Szilviát piros-fehér-zöldbe öltözteti, dekoltázsukat óriási, tükrös mézeskalácsszívvel rejti el. Jó, ha tudjuk, hogy a Csárdáskirálynő valódi hungaricum, az orfeum-cicáknak hatalmas szíve van, és aki e szívbe belenéz, önmagára talál. Azért ez szép. Kevésbé sokrétű, de szórakoztató gegnek bizonyult két lufilány röptetése a „Lyányok angyalok” refrénű dal végén. És termékeny ötletnek tartom a jó előre beharangozott utolsó színpadképet is. Alföldi egy elegáns fürdőhelyre helyezte a cselekményt, a fürdőruhák – tapasztalatból tudjuk – gyengítik a hierarchikus viszonyokat, maga a fürdés pedig átvitt és valóságos értelemben is megtisztít.

Az énekes szerepekben meggyőző volt Rálik Szilvia, az Edvint éneklő Nyári Zoltán és a buggyantnak látszó herceget alakító Gregor József. A prózai színpadon otthonos színészek érdekesen egyénítették szerepeiket és éneklésükre sem kellett mentségeket keresni. Hernádi Judit Cecíliája két oktávval mélyebben szólt Honthy Hannáénál, és úgy tűnt, hogy ezzel az orgánummal még látszólag sem lehet hercegnővé válni. Ez a Cecília megmaradt sanzonettnek, életét a lebukástól való félelem kormányozza. Lénye nem kelt tiszteletet és csodálatot, megelégszik a rokonszenvvel. Stohl Andrásnak nem vált nehezére életre kelteni a cicabolond Bónit. Akrobatikus és dinamikus mozgásával az egész színpadot betöltötte. Bartsch Kata nem tudott karakteres szubrettet formálni Stáziból. Nem biztos, hogy ez az ő hibája. A rendelkezésére álló színpadi idő elég szűkösnek tűnik. Gálffi László szerethetően hozta az írói meddőségén nem sokat kesergő értelmiségi figuráját. Érezhetően szívesen vitte volna el Kerekes Ferkót egy Csehov-darabba. Bodrogi Gyula Miska főpincérként a „mindent láttam már” fanyar egykedvűségével terelte az eseményeket a megfelelő irányba.

Azt hiszem nem csak én sajnáltam, hogy az előadás az orfeumi időszámítás szerint igen korán, már éjjel negyed egykor véget ért.

Szeged, Dóm tér, 2005. július 30. szombat
Molnár Szabolcs kritikája
Forrás: Magyar Rádió Online