2007.03.29.

Simlifilm

Próbálok olyan szerencsétlen címet keresni a beszámolónak, mint amilyen magának a műtárgynak jutott, bár megsértődni nem lehet: ha a Hasutasok rossz címnek tűnik, akkor minden rendben van, a Hasutasok ugyanis nagyon rossz film. Van ilyen.

Az ember nem érti pontosan, hogy Szőke András mitől olyan sikeres filmkészítő, és a rejtély megmarad rejtélynek. Hiszen ha Szőke András valóságos rendezői képességekkel bírna, akkor azzal kezdte volna, hogy önnönmagát kiszerkeszti az általa készített moziból, tekintve, hogy a szerepe tökéletesen fölösleges, és ettől némiképp függetlenül, nagyon rosszul is oldja meg.

A Hasutasok annyiban különleges a rossz magyar filmek között, hogy még az erőlködést sem lehet érezni rajta. Az ember tudja, látja, belátja, hogy jó filmet készíteni rettenetesen nehéz, de a tétel ellentéte ettől még nem válik automatikusan érvényessé, vagyis többnyire rossz filmet is nehéz készíteni, azért is meg kell küzdeni, azt is ki kell találni, meg kell írni, le kell forgatni, el kell rontani. Szőke András és csapata viszont imponáló nagyvonalúsággal takarítja meg a munkát magának, nem is csoda, ha ennyi zseni van egy stábban, akkor nyilván nem kell megírni a párbeszédeket, mert majd rögtönzünk, nem kell normális történet, mert az csak eltereli a figyelmet, meg az életben nem is úgy mennek a dolgok, mint a filmszínházban. Persze elképzelhető, hogy valami óriási rendezői látomásban gond nélkül egy jelenetben szerepelhet Szarvas József és Farkasházy Tivadar, és talán nem tűnik föl, hogy az egyik profi színész, a másik pedig humorista, de hát.

Szőke András rendezői kvalitásait már méltattam.

Ha maradna kétely, hát arra való a film, hogy eloszlassa. A történet soványka, bár valamikor nagy hagyományai voltak, ha jól emlékszem, volt egy régi szilveszteri tévéműsor, amelyben a Pitypang szállodát kellett időre átadni, és nem tartottak sehol az építkezéssel, viszont jöttek az átadásra. Abban az öt percben több tréfa volt, mint itt a Patyomkin-bakterház avatójában, pedig itt az izzadmányosan nevettetni akaró kilencven perc mégis e körül zajlik. Vagy lehet, hogy nem is e körül, hiszen van itt dunántúli világkép, söröző félbolondokkal, trágyával, romokkal, gazos kertekkel és bunkóromantikával. Ha valakinek közben az Üvegtigris jutna eszébe, az azért van, mert az alkotóknak is eszükbe jutott, át is emelték a formát, persze az egészet megvaskosították, megmacskajajosították, de ez önmagában még semmire sem elég. A céltudatos haladás helyett epizódokat rakosgattak egymás után. Az ember számolgatja, ez is elhagyható, az is elhagyható, nincs szükség a malackergetésre, nincs szükség a fővárosból érkező anyára és lányára, nincs szükség a félresikerült álomjelenetre, más filmből való a munkaruházati divatbemutató és a két amerikai katona, ha viszont mindazt leválasztjuk, ami nem szükséges és nem logikus, akkor kiderül, hogy egyáltalán nem marad semmi. Bár lehet, hogy végül ez a tanulság: az egész filmre nem volt semmi szükség.

Fáy Miklós