|
Jövőre, Veled, Ugyanitt 2.
Jövőre, Veled, Ugyanitt 2.
Mese az öregedésről
Profi hatásvadászat, jó szövegek, elkapott intim pillanatok, és néhány, gyorsan elszökkenő pillanatra őszinte, maszk mögül elővillanó kémia az eredménye Bernard Slade Jövőre, veled, ugyanitt 2. című előadásának a Madách Színházban, Hernádi Judit és Gálvölgyi János elővezetésében.
Szinte elkerülhetetlen leírni, hogy az 1975-ös évvel véget ért, 1978-ban bemutatott első rész után vagyunk (szintén Szirtes Tamás rendezte, szintén a Madáchban, de annak idején a sajnálatosan korán elhunyt Schütz Ila és a jelenleg a József Attila Színházban jutalomszerepeit töltő Sztankay István játszotta a kamaradrámát), a történet szerint 1976-ban, Doris és George találkozásainak huszonötödik évfordulóján. A sztori jóval kevésbé reflektál a páros mellett száguldó történelmi eseményekre, csupán a színpad két oldalán az átszerelések alatt látható korabeli híradófelvételek idézik fel a kort, meg egy-két időszerű kérdés (például hogyan dolgozta fel Doris a fia homoszexualitását, illetve lánya drogproblémáját), de érezhetően sokkal inkább csak a két ember személyes sorsa, vívódása, és elsősorban félelme az öregedéstől a meghatározó ezúttal.
A hat felvonás (1976, 1980, 1981, 1986, 1992, 1993) ugyanabban a földszintes hotelszobában játszódik: Horesnyi Balázs meglehetősen európai ízlésről tanúskodó szobát rendezett be, amelynek nagy dicsérete (ahogyan a színészeké is), hogy nem nagy a két embernek: emberléptékű, bejárható, világos, kellemes, a legmeghatározóbb tárgya egy kis pódium, rajta egy zongora, amely szerepet is kap, de azzal együtt, hogy betölti a teret, nem telepszik rá - remek megoldás. Tordai Hajnal jelmezei inkább a szereplők aktuális állapotára, mint a kor divatjára alapoznak. Debreczeni Júlia fordítása szellemesen, minden kín nélkül magyarítja még az odakívánkozó szóvicceket is, azt az egyébként nem jellemző időzavart már inkább Springer Márta dramaturgon kérhetjük számon, miképpen ismerhette az Egyesült Államokban, 1976-ban Doris az egyszer általa hasonlatként citált Rex felügyelő című, a kilencvenes években készült osztrák tévésorozatot.
Közhelyesek, patetikusak, de mégis sorsdöntő kis drámák zajlanak a két ember között, amelynek a domináns problémája: az öregedés és az elmúlás. Az önmegismerés vágyáig jutnak el szerencsésen hőseink, azonban ez konfliktust is gerjeszt, hiszen ez ritkán hozható könnyed egyszerűséggel szinkronba a látszattal és az elvárásokkal. A megoldást Doris hozza: azzal, hogy megírja kettejük történetét, felvállalva és átgondolva a miérteket és a hogyanokat, úgy tűnik, jó irányba fordítja hőseink - és szeretteik - hajóját az élet tengerén. Hernádi Judit és Gálvölgyi János Dorisa és George-a rendkívül szerethető, esendő, időnként önironikus, időnként emberien elkeseredett, de mindenképpen kedves figura. S bár nem feledkeznek bele a darabba, mindvégig érezhető a színpadiság, mégis nagyon közel tudják hozni hozzánk a drámát. Hernádi eszköztelensége, póz nélkülisége, nyílt tekintete, Gálvölgyi magába forduló önkritikája, és a kettejük között érezhető érzelem működteti az előadást, talán a végén a zongorán megjelenő, meglehetősen kommersz látványt kölcsönző, giccses égősor nem is kellene. Viszont az nem kétséges: ha két ember így magára és egymásra talál, az még a fenyegetően közeli vég ellenére is nagyon szép. Még ha meséről is van szó.
Forrás: www.szinhazajanlo.hu
| |