|
Jutalomjáték (I. kritika)
Poénapa
Biztosan ismerik azt a típusú embert, aki minden problematikus helyzetet, konfliktust poénnal próbál megoldani, aki minden szituációból viccet szeretne csinálni. Többségében ezek a vicces emberek igen idegesítő figurák, de ha valaki olyan szellemes ellenállhatatlansággal csinálja ezt, mint a Gálvölgyi János képében föllépő Scottie Templeton, nehéz komolysággal megállni. Nem is lehet, legfeljebb akkor komorul el a hangulat, amikor abba gondolunk bele, hogy vajon ezt hogy bírhatja a családja napi 24 órában, heti hét napon.
Márpedig Bernard Slade darabja éppen ilyesmit vet fel: Scottie annak idején otthagyta a családját, feleségét és fiát, nem bírván a kötöttségeket. Azonban most Scottie olyan helyzetbe kerül, amelyből nem lehet két jó poénnal kitáncolni. Az orvosok rákot diagnosztizálnak nála. A férfi úgy érzi, vannak kiegyenlítetlen számlái még, legfőképpen saját gyermekét illetően, aki annak idején rajongott apuért, most viszont, úgy tűnik, a háta közepére kívánja gyermeteg és felelőtlen apját, aki viszont, a kihagyott időt kompenzálandó, mindenáron össze akar eszkábálni számára egy párkapcsolatot, vagy ha az nem is jön össze, legalább egy jó numerát. Csakhogy – a látszattal ellentétben – a fiút sem ejtették a fejére, és máris gyűlnek a konfliktusok.
Mivel azonban mindezt egy Jutalomjátékba ágyazva látjuk – amelyet Scottie fia és barátja szervezett mindazok számára, akik ismerik és szeretik a kreativitás bajnokát –, sejthetjük, hogy happy lesz az az end. Ebben nem is kell csalódnunk, tán nem lövünk le semmit, ha eláruljuk, hogy Scottie és fia egymásra talál, és minden rendbe jön a végén.
Bár Slade darabja nem valami eredeti történetet mesél el, a figuráit, archetipikus voltuk ellenére közel érezhetjük a mindennapokhoz, és bizony még akár mélyebb rétegeket is fölfedezhetünk a műben. Szirtes Tamás színreállításának mindenképpen erénye, hogy ezen mélyebb rétegeket nem pusztítja ki a könnyebb érthetőség kedvéért; kétségtelen tény, hogy nem kezd vájárkodni e mélységekben, de az is elvitathatatlan, hogy a rendező és a színészek bulvárdarabhoz mérten többnyire gazdagon motivált figurákat állítanak elénk.
A két kivétel közül az egyik Tóth Enikő doktornője, aki Frankenstein szörnyének eltökéltségével kívánná rávenni Scottie-t a számára előnyös gyógykezelésre, és ehhez erős, reszelős hangot ad ki magából, s ezzel a karakterábrázolás ki is merül a részéről. A másik kivétel Barabás Kiss Zoltán, de nála önhibáján kívüliséget állapíthatunk meg, Slade-nek az ő figurája írása közben feltehetőleg a Hogyan írjunk sikeres bohózatot? című népszerű tankönyv „A legjobb barát” című fejezete járhatott az eszében: ő mindig időben ott van, hűséges, ám háttérbe húzódó szereplő, és kész. Kész szerencse, hogy ő „celebrálja” a Jutalomjátékot, így nem marad észrevétlen.
A többiek azonban tökéletesen helytállnak: a Balázsovits Edit alakította Sally pozíciója ugyan kissé kétes, ám a felszabadult, kedves, önmagát feltaláló leányzó friss és energikus alakítás. Hernádi Judit bölcsnek és nyitottnak ábrázolja Maggie-t, ő érti Scottie-t, és még mindig, sok év után is, egy másik házasságban élve, szerelemmel szereti őt – a legnagyobb tragédiája, hogy ki is próbálta az életet a férfival – ami gyakorlatilag maga a lehetetlenség. Színfolt Fábián Anita Hillary szerepében, de ezúttal nem csupán a belevalóan dögös éjszakai pillangót festi elénk, hanem egy nagyon jól eltalált és valóban meghökkentő epizóddal más oldaláról is bemutatkozik, igen szerencsésen. Kellemes meglepetés Nagy Sándor Jud, Scottie fiának szerepében, mert ezúttal bizonyítja, van érzéke a drámai jelenetekhez is, sőt igazából Jud ezen pontokon támad fel, elevenedik meg, és válik teljes értékű karakterré, Scottie egyenrangú partnerévé. Ami segít Gálvölgyi Jánosnak is, aki ugyan teljesen belebújt Scottie nagy dumájába, szabadságszerető életfelfogásába, lazaságába és szellemességébe, sőt a tragikumába is, de kiteljesedni úgy tud igazán, hogy van ellenpontja, van kihez képest, illetve kiért léteztetnie és szerethetővé tennie a karaktert.
Még valami: a sztori sablonos, de Slade poénjai nem ósdiak, hanem frissek, helyénvalóak, ötletesek (ami a fordító Ungvári Tamásnak nemkülönben érdeme), és a Madách Színház Játékszínbe telepített osztaga kifejezetten spontán hatást keltve lövöldözi el azokat. Mindezzel együtt: ez az írás is sietősen készült, mert másnapra feltehetően nem marad több a „kellemes két és fél óra” emlékénél.
Molnár T. Judit
Forrás: www.szinhazajanlo.hu
| |