Hernádi Judit: „Szeretem az új dolgokat, a változást”

2011. július 17. - Illés Tibor  - Forrás: http://www.szegedma.hu

A szegedi szabadtéri színpadán A víg özvegy igazán parádés szereposztással, négy alkalommal látható. De mi is rejlik a színfalak mögötti színészben akkor, amikor éppen nem kosztümben játssza Prisics katonai attasé feleségét, Praskoviát, aki a reménytelennek tűnő vagy felemelő helyzetekben folyton a himnuszt akarja elénekelni. A színészről, a színészetről és Szegedről beszélgettünk Hernádi Judittal.

– Az aki szép, az reggel is szép… énekli Charlie. A színészek éjszakai életet élnek Szegeden a szabadtéri próbái és az előadások alatt. Nappal milyennek látja a várost?

– Őszintén mondom, én nagyon szeretem Szegedet, másrészt viszont lehet, hogy furcsán hangzik, de én az egész országot egyként kezelem. Én nem nagyon tudom külön-külön lebontani, ráadásul borzasztóan élvezem ezeket a helyzeteket, az új és új városokat. Szeretem nézni és élvezni a régi utcákat, az új építkezéseket, az új vállalkozásokat. Szeretem, ha a régi dolgok megmaradnak, de ez is szép, ha újak születnek. Én tulajdonképpen nem bánom, ha valami elmúlik, mert arra gondolok, hogy abból mindig lesz valami új. Azt viszont itt sajnálom, hogy a Virág cukrászda bezárt. Reménykedem, hogy ebből is lesz valami új, és hogy a Hági söröző helyén is lesz majd valami új dolog. Most felszedték a síneket, és nyilván lesz valami új dolog helyette.

– Melyik a kedvenc színpada, hol szeret a legjobban játszani? Milyen más színészi feladatokat jelent egy ilyen óriási színpad, mint a Szegedi Szabadtéri?

– Tulajdonképpen nincs kedvenc színpadom, hiszen én nagyon sok helyen játszom, ráadásul szeretek alkalmazkodni az új helyzetekhez is. Szeged viszont valóban más feladatokat jelent, mert szerintem nehezebb ilyen helyen játszani. Egyszer azt mondták nekem: úgy se látnak téged, olyan vagy, mint egy kicsi pont, és akkor most mit félsz. Ha valaki egy kis dugós puskával közelről megcéloz valakit, akkor biztosan eltalálja. Itt viszont a színésznek nagyon kell tudni céloznia, hiszen valóban messzebb ül a publikum.

– Milyen érzés az, amikor itt egy hatalmas munkával összeraknak egy darabot, és a végén csak négy előadásban megy le?

– Ilyen az élet! A kőszínházakban tovább mennek a darabok, de már ott is megéltem különös helyzeteket. Van ilyen, van olyan is. Megéltem olyat, hogy tizenhat éve játsszuk ugyanazt, és megéltem olyat is, hogy tíz előadás volt valamiből, de az se volt rossz. Nem megbukott, hanem így alakult. De most is, mint mindig, a sikerre készülünk.