Hernádi Juci: "Fordítva vagyok bekötve" - Szily Nóra interjúja

2012. március 11. Szily Nóra

Forrás: http://www.life.hu

Na, ha valakit nagyon szeretek, tisztelek - az ő. Ahogy létezik, gondolkozik, és amilyen hatással van rám, amikor néha beszélgetünk. Most is betoppant - olyan "Hernádijucisan" -, ledobta a táskáját és lehuppant mellém.

Fáradt vagy?

Egyáltalán nem. Miért gondolod? Miért teszik fel ezt a kérdést nekem olyan sokszor, ha nem is vagyok fáradt? Gondolkodtam, hogy mit szeretnének látni? Mi az a kép, amit elvárnak tőlem? Na, mindegy, ezt majd ki fogom bogozni. A lányom egyébként azt állítja, hogy én "leszarom" a világot, ha nem érdekel éppen, és ez zavarja az embereket. Ebben valószínűleg van valami. Szabad vagyok és másoknak is szabadságot adok, de ezzel nehéz bánni! Mert ahhoz felnőttnek kéne lenni, és kevesen azok. Fölfogni azt, hogy minden döntésünkért saját magunk vagyunk a felelősek - ez egy borzasztó nehéz dolog, és a legtöbb ember ódzkodik ettől.

Ilyen tekintetben te szabadnak születtél?

Sok szempontból igen. Mint ahogy az apám is.

Rá hasonlítasz?

Kívülről picit, de belül mindenképpen. Apám egyébként most halt meg nem olyan régen.

Tudom... Milyen volt ő?

Hihetetlenül szerette a szakmáját, és nagyon jól is csinálta. Gyerekorvos volt.  89 évesen halt meg, több mint tíz éve nem dolgozott, és meglepő módon elképesztő sokan voltak a temetésén. Nyilvánvalóan azért jöttek el, mert szerették. Volt valami különös benne, amit főleg a szakmájában tudott kiélni. Különleges figyelme volt. Csak akkor koncentrált valamire, ha őt is érdekelte az a bizonyos dolog. Ha nem, akkor leválasztotta magát róla. Előfordult, hogy ez másokat bántott. Ő sose játszotta el, hogy valami érdekli.

Juci, amiket most megfogalmaztál, azokba a mondatokba behelyettesíthető lehettél volna.

Igen, ezt saját magamról is mondtam.

Így élni azért nem egyszerű...

De nem rossz! Sőt, nagyon egyszerű és jól bírom, ahogy az apám is. Inkább másnak jelenthet nehézséget velem élni. Ugyanakkor ha valakire odafigyelek, akkor nagyon ott vagyok, de sokan csak egyfajta "pörgetést" akarnak velem átélni, hogy beszéljünk ugyanarról a problémáról - de nem akarnak előbbre jutni. Tehát amikor válaszolok, hogy hogyan kéne előrelépni, akkor meghallgatják, azt mondják: ühüm - és kezdik elölről. Hát én ezt nem bírom! Nem azt akarom mondani, hogy nem lehet ugyanarról beszélni, csak mindig kell egy kis nézőpontot váltani. Ezért gondolom, hogy nekem nagyon kevés a csontváz a szekrényemben, mert rendszeresen kiveszem, és addig nézegetem, amíg el nem tűnik. Érted? Nincsenek olyan problémáim, amiket direkt eldugok. Esetleg lehet, hogy véletlenül el van rejtve, de ahogy megbotlom benne, akkor elkezdem addig nézni, rágni, forgatni, amíg meg nem értem és fel nem dolgozom.

Ezt például tanultad?

Nem. Biztos, hogy ezzel születtem.

Egyszer valahol azt mondtad, hogy neked mindig 40 éves korú volt a lelked.

Nem én fogalmaztam meg, hanem más mondta. Én nem foglalkoztam ezzel, hogy hány éves vagyok, hanem a főiskolán mondták, hogy én egy jól tartott 40-es vagyok 18 évesen is.

Ezen elgondolkoztál?

Nem gondolkoztam el, csak most, hogy így mondod. Azt hiszem, az lehet a válasz erre, hogy a 40 éves ember a "felnőtt ember". Akit már kevéssé kötik lefelé és fölfelé a dolgok. Pont abban a szakaszban van, amikor eldöntheti, hogy mit csinál. Mert már elég idős, és még elég fiatal.

És te fiatalon sem függtél?

Én soha nem akartam függeni. Lehet, hogy ezért mondták. Nem tudom, de sokan egyetértettek vele, ezért biztos, hogy így van - most ezt gondolom.

Akkor én is felnövök már...

Hát nem a korral jár. Magától nem jön! Ezt most halál komolyan mondom.

Dolgozni kell rajta?

Igen. Tudni kell elengedni. Egyébként az emberek nagy része a gyerekeit sem engedi el. A spirituális tanítóink mindig mondják, hogy hiányoznak nálunk a rítusok, amivel egyszerűen elválnak egymástól azok a szakaszok, hogy valaki először gyerek, aztán kamasz, majd felnőtt ember lesz, stb. Úgy gondolom, hogy a köldökzsinórt nem a gyerek vágja el. Azt a szülőnek kell megtenni. Akkor is, amikor megszületik, és a későbbiekben is. Azt várni, hogy a gyerek majd felnő, és nem fog tőlem függeni - ilyen nincs. A szülőnek kell fölhatalmazni a gyerekét arra, hogy a saját lábára álljon, hogy most már nem neki kell megfelelni. Ami persze először fáj. Nem mondom, hogy könnyű, és azt sem mondom, hogy mindenkinek sikerül, de hogy így van - az tuti.

Ha e mentén megyünk tovább az édesapádat például el tudtad engedni?

Ő engedett el engem még sokkal előbb! Annyira imádtam az apámban, hogy akárhányszor ott voltam, soha nem kérdezte, hogy "Mikor jössz?". Soha nem sugallta, hogy ott van egyedül. Nem volt benne elvárás, vagy nyomás - érted? Ő is szabad volt, és én is szabad lehettem mindig, tehát nem érzem azt, hogy kiszakított belőlem egy részt.

És most, amikor elment végleg?

Most nem tudom, mert ez még földolgozás tárgya. Január másodikán ment el, és most van március. Azt mondják, hogy kell egy fél év. Egyfelől van egy hitem. Nem tudom, de azt gondolom, hogy valószínűleg ha az életnek van értelme, akkor az csak úgy lehet, hogy a lélek valahogy megmarad.

Beszéljünk az életről, szakmáról, lehetőségekről - azokban hogyan kezeled, ha valami véget ér?

Na, ott egyáltalán nem érdekel, de ezt csak halkan mondom, mert félreértik. Abban is van ám öröm, ha valami elmúlik. Mert jöhet helyette valami új! Persze amikor vége van, akkor az ember nosztalgiázik picit. Ha nem jön semmi, nem jön semmi - mindegy. Nem tudom, de azért még nem nagyon tudtam sírni, ha valami véget ért.

Akkor sem, ha bizonytalanság jött utána?

Nem. Hihetetlenül szeretem a bizonytalanságot. Földob! Bizonytalanságot mondunk, de nem ez a lényege, hanem a várakozás! Hát az gyönyörű. Amikor tele van a naptár, akkor az lesz, ami bele van írva. Az engem nem hoz lázba. Odafigyelek, megcsinálom legjobb tudásom szerint, de egy üres naptár sokkal jobban földob. Hát mit csináljak? Ilyen vagyok!

Mások ezt épp fordítva élik meg.

Fordítva vagyok bekötve. Ez tény.

13 éve mégis ott vagy egy társaságban, újra megy a Heti hetes!

Az egy szabad társaság. Minden egyes alkalommal alá kell írni egy szerződést. Ott, ha közölném, hogy holnap nem jövök, akkor azt mondanák, hogy nahát, sajnáljuk és kész. Nem történne semmi. Van szabad döntésem, de ugyanakkor én egy hű ember vagyok - érted. A kozmetikushoz ugyanúgy visszajárok, pedig mehetnék máshova is, meg tisztesség is van bennem, de ez mind az én döntésem. Ahhoz ragaszkodom.

Amikor a Csillag születikre hívtak akkor mondtál igent, amikor már tudtad, hogy kik vannak a zsűriben, vagy már előtte?

Még nem lehetett tudni, hogy kik vannak benne. Kérdezték, hogy akarom-e, és én igent mondtam. Képzeld, behívtak próbafelvételre, amire eddig még soha! Ezek ilyen furcsaságok, látod! Az embernek jár egy egységnyi próbafelvétel az életben. Hogy mikor? Lényegtelen. Amikor elkezdtem a próbafelvételeket, akkor még az is eszembe jutott, hogy lehet, hogy a végén még nem felelek meg? Miért ne?

Azt se érezted volna kudarcnak?

Nem. Ezt teljesen rábíztam a sorsra.

Hogy érzed magad a zsűriben?

Az egész csapatot bírom. Az előzőt is nagyon kedveltem, de ez most más. Sokkal többet vitatkozunk. Én is. Tehát a vita sokkal keményebb, és egymásnak feszülő. Ennek dacára, amikor ott voltunk négyen a pihenőhelyiségben - amire nem sok idő jutott -, akkor például bele tudtunk enni egymás ennivalójába, ha valakit érdekelt, hogy a másiknak mit hoztak. Rendeltünk ennivalót, mert elmenni nem volt időnk. Az egy fura dolog volt.

Márpedig nem mindenki tányérjába ennél bele.

Hát nem, de ebben mind a négy ember teljesen szabad volt, és működött.

Ez milyen jó diagnózis!

Igen, én is azt gondolom. Sokat elárul, és jót jelent. Pedig tényleg kemény csaták voltak a felvételen.

Általában kialakulnak a szerepek. A tiéd most más?

Valamennyire átalakult, de én úgy döntöttem, hogy nem tudok más lenni, csak aki vagyok, úgyhogy tök mindegy. Az egy másik kérdés, hogyha úgy alakul, a keveredéstől másképp helyezkedem el a "tányéron", aszerint, hogy épp mi zajlik.

Mi az, amire igent mondasz és mi az, amire nemet?

Amikor elvállalok valamit, akkor én azért teljes egészében felelősséget vállalok - minden szempontból. Az egészet csinálom, hurcolom és muszáj tudnom a végét. Ha nem tudom - rosszul érzem magam.

Ez az, amiről beszéltünk, hogy kellenek üres lapok a naptárban?

Igen. El kell, hogy jöjjön az üres lap. Azokat a dolgokat szeretem, amire rálátásom van, és azt egy csomagként szeretem elvállalni. Én azért tudok nehezen tartozni egy társulathoz, mert szép dolog kimondani, hogy valakivel holtodiglan-holtomiglan, de az nagyon ritkán marad igaz. Együtt menetelünk, egy társulat ez, de előbukkannak árulások, hazugságok - amik kikerülhetetlenek a sok-sok jó mellett, és én ezt nem bírom elviselni! Sokkal szívesebben mondanám azt, hogy eddig érdekeltél és ezentúl nem. Vagy hogy szerintem tehetségtelen vagy. Érted? Mintsem azt, hogy hazudjak. Én ezeket gyűlölöm.

Úgy csinálni, mintha...

Azt utálom, és egyébként nem is nagyon megy.

Ez a magánéletedre is igaz? Hogy amikor egy kapcsolat olyan, hogy úgy csinálunk, mintha együtt lennénk, akkor már nincs tovább?

Nem tudom, a magánélet az egy nehéz dolog...

Én ezzel bajban vagyok.

Mucikám, hát most mondd már meg nekem, ki nincs vele bajban? A magánéletben elkövettem hibákat. Ki nem? Azt nem tudom ilyen tisztán kezelni, mit csináljak. Az valami más.

Ki lehetett volna egy ilyen szabad ember mellé a "holtomiglan-holtodiglan"?

Mindegyikkel holtomiglan-holtodiglan vagyok most is.

Csak vége lett egyszer?

Igen, de én mindegyiket szeretem. Nagyon. Le vannak választva a mindennapjaimról, de mégis úgy érzem, hogy az életemből egy nagy részt elvittek, és persze ők is adtak nekem. Hogy is mondjam: ők az életem tanúi. Az igazi tanúi - talán. Vannak dolgok, amik nagyon nehezen múltak el és nagyon nehezen jöttek rendbe, és van olyan, amiből még mindig van egy menet hátra, amit le kéne tisztázni. Muszáj elérni, legalábbis én mindig erre törekedtem, hogy tiszta megértéssel és szeretettel meg tudjam fogni a másik kezét. Hogyha ezt nem tudom megtenni, akkor ott még vannak lezáratlan ügyek.

És ilyen még van?

Van. Én már meg tudnám fogni a kezét. Azt hiszem, hogy nekem nem tudja megfogni a kezemet valaki. Pedig tudom, hogy szeretné, de nem tudja.

De ez az ő terhe.

Igen, és amíg ő nincs túl azon, addig nem tudja megfogni. Ezt leírhatod. Mindegy. Az az ember úgyis fogja tudni, ha véletlenül olvassa.

Most van "tanúja" az életednek?

Igazság szerint az ember mindig arra törekszik, hogy legyen tanúja az életének, de ezzel számot kell vetni, hogy egyrészt úgyse azt látja, amit én gondolok. Másrészt: értelmetlen. Végül is szerintem teljesen mindegy, hogy van-e annak tanúja, hogy éltem-e vagy se. Meghalni úgyis egyedül kell. Mindenképpen. Hiába voltunk ott apám mellett, láttam, hogy ő akkor is egyedül van. Ezzel én is így leszek, mint ahogy szerintem mindenki.

De most a jelenről beszéljünk! Nem a halálra készülünk!

Nem, nem természetesen, de amikor te a tanút keresed, akkor az öröklétet keresed! Nehéz ez - nem fogunk most a végére jutni ennek, úgy érzem. Nem tudom.

De hiányérzeted van?

Hiányérzetet nem érzek.

Vágynál arra, hogy most fogják a kezed? Mindenhol azt mondod, milyen jó egyedül!

Mert jól érzem magam. Tudod, hogy milyen jó? Borzasztó sok jó dolgot okoz, és legalább annyi rosszat, mint mással együtt élni. Másutt vannak a hangsúlyai. Totálisan szabadságban élni fantasztikus dolog! Nem rágódni azon, hogy most fölhívjam, ne hívjam, megmondjam, jaj, vajon ott vár? Ez isteni! Jó dolog az, ha nem tartozom senkinek. Ez egy kicsit olyan, mint az "üres naptár szindróma": amikor valakivel együtt éltem, akkor is roppant nehezemre esett felhívni, ha például nem mentem haza előadás után. Nem akartam fölhívni. Hadd mehessek haza akkor, amikor akarok. Nem csinálok semmi rosszat! Csak hadd történjen az. Szóval ezt én nem bírtam.

Nincs olyan, hogy az egyedülléted magánynak éled meg?

Fölteszem neked a kérdést: mi a magány? Hát épp ezt akarom mondani, az ember mindig egyedül van, vagy soha. Ez egy belső döntés. Halál komolyan mondom. Az egy dolog, hogy az ember támaszkodik arra a személyre, aki az életének a tanúja, és szereti az ő tükrében nézegetni magát, de rendszerint az a baj, hogy ez a tükör egyszer csak nemcsak azt mutatja meg, amit az ember látni szeretne, hanem azt is, amit nem - és akkor azt hiszi, hogy a tükör torzít, pedig egy frászt.

Az se bánt, hogy hazamész és nem vár senki?

Sose zavart. Amikor hazamentem és otthon volt valaki a sarokban és folyamatosan számítógépezett, vagy nézte a tévét felrakott lábbal - az miért kellemesebb? Miért jobb azzal szembenézni, hogy nem foglalkoznak velem? Érted?! Nem tudom. Ha mostanság találkozom valakivel, akkor tényleg igyekszünk egymásra figyelni.

Tehát nem az együttélés a lényeg.

Nem. Amúgy velem mindig mindenki együtt élt, mert velem lehet. Pont azért, mert békén hagyok embereket, de aztán meg ők nem bírják azt, hogy békén hagyom őket - hidd el.

A szabadságot te megadod másnak.

Hát, hogyne! Azért adom meg másnak, mert nekem is kell.

Csak valahogy ez nem jön össze.

Hát általában nem könnyű, igen. Ha barátod vagy barátnőd van, vagy bárki más, aki nem ilyen erővel kapcsolódik hozzád, akkor nagyon hamar észreveszed, hogy gond van, és elvágod a szálakat. Ezek a dolgok könnyebben terelhetők. Az együttélésben az a nagyon nehéz, hogy sebbé válhat. Az elején van a beetetés, túlságosan belekerültök egymásba, és utána sajnos nagyon nehéz kikecmeregni az egészből.

Nekem nem az a képzetem, hogy egyedül ülök a lócán idős koromban. Néha túl nagynak érzem a puttonyt, amit egyedül viszek. Nem a karton ásványvizet, mert azt elbírom, a lámpaégőt becsavarom...

Nekem is olyankor jut az eszembe, hogy a fenébe is...!

De amikor döntéseket kell hozni, átbeszélni a kételyeket...

Az nem jó, ha a pároddal beszéled meg. Az összes, amit elmondtál, az nem jó. A lámpaégőre, a cipekedésre jó. Arra való. Komolyan mondom neked, de arra egy szolga is jó lenne, vagy a szomszéd bácsi - el tudnád intézni, hogy felhozzák a rekeszt és kicseréljék a lámpaégőt. Nekem is van, aki segít. Szerintem a döntéseinket egy hozzánk igazán közel álló emberrel megbeszélni - hiba. A döntést megbeszélni magaddal kell, vagy olyan kiválasztott emberekkel, akik esetleg jó tanácsot adnak, de nem kérnek számon. Tehát szabadon dönthetsz.

A szabadság a kulcs mindig.

Nekem igen.

Te most jól vagy, Juci? Minden pörög, a naptár tele...

Szerinted jól vagyok? A naptár tele. Igen, de azért vannak benne "likak", amiket nagy nehezen bár, de beleerőltetek, és utazom. Pár nap itt vagy ott - feltölt. Mindig más barátnőkkel. Na látod, ezt is nehéz lenne egyeztetni bárkivel. Szabadon élek, úgy, amilyennek születtem!