Római vakáció Orlai-produkcióban – a szükség találékonyságra nevel
2013.07.27.

Nagy közönségsiker mellett mutatták be a Szentendrei Teátrumban a képünkön látható szerző, Paul Blake „Római vakáció” című, a felejthetetlen Cole Porter dallamaival megírt zenés játékát Cseh Judit, Fekete Ernő, Hernádi Judit, Márton András, Nagy Dániel Viktor, Szikszai Rémusz és Tenki Réka előadásában. Akinek ismerős a cím, nem téved, ismét egy közkedvelt, régi film színpadi adaptációját vállalta fel az Orlai Produkciós Iroda. 

William Wyler éppen hatvan esztendővel ezelőtt, 1953-ban óriási sikert aratott egy amerikai–olasz koprodukcióban készült, fekete-fehérben forgatott romantikus filmvígjátékkal, amely a már sztárnak számító Gregory Peck mellett világgá röpítette az elsőfilmes Audrey Hepburn nevét. (Pedig eredetileg nem is nekik szánták Anna hercegnő és Joe Bradley újságíró szerepét.) A stúdió helyett eredeti római helyszíneken forgatott, és a hírességek magánéletét kísérő érdeklődésre kacsintó bulvár téma azonnal bevonzotta a nézőket, és mert a film a maga műfajában igen jó (a forgatókönyv is Oscar-díjas lett), s nem mellékesen Hepburn alakítása Oscar-, Golden Globe-, és BAFTA-díjasra sikerült, a Római vakáció (Roman Holiday) minden idők egyik legkedveltebb romantikus filmje lett.

A történet kiagyalója Dalton Trumbo, az „amerikaellenes tevékenysége” miatt feketelistára tett és börtönbe is zárt szerző a rács mögött és álnéven írta meg Anna hercegnő magánéleti kiruccanásának sztoriját. Itt egy meg nem nevezett kis ország ifjú uralkodónője szeretné ugyan magát hivatalos teendői közepette inkognitóban szabadságolni legalább egy napra, hogy mentesüljön a kötelező protokolleseményektől, de ha arra gondolunk, micsoda hisztérikus közérdeklődés kísérte minap is az angol trónörökös pár egyik legintimebb családi eseményét, gyermekük megszületését és névadását, akkor megérthetjük azt az emberi igényt, mennyire szeretnének a hírességek is időnként köznapi emberként, visszavonulva élni, legalább pár óra erejéig!

Tehát az önmagát vállaló, kissé operett ízű történetben a néző egy kitalált uralkodó valós szituációkba helyezett apró kilengéseiért izgulhat az illendőség keretein belül, és azon, hogyan oldódik is meg a botrány veszélyét rejtő pár órás kapcsolat az amerikai újságíróval?

Olyan világot élünk, amikor az, ami sikeres, nem ússza meg azzal, hogy csak egy bőrt húznak le róla; jönnek a folytatások, műfaji átdolgozások. Csoda, hogy a Római vakáció története az évezred végéig megúszta! Aztán 2001-ben, St. Louisban bemutatták egy bizonyos Paul Blake nevű szerző Római vakáció című musicaljét. A darab egyrészt megőrizte a film cselekményét, másrészt máshonnan ismert Cole Porter dalokkal színezte meg a történetet.

Ez az a darab, amely most Zöldi Gergely dramaturg fordításában, Orlai-produkcióban Magyarországon is megjelent.

Pelsőczy Réka rendező elmondása szerint Orlai Tibor a bulvár műfajba nem igazán átjárogató Fekete Ernőnek szeretett volna valami méltó szerepet találni, így került reflektorfénybe végül ez a darab, és így választották partnernőjéül a bájos Tenki Rékát is. A magyar adaptáció dramaturgiailag egy filmforgatás kereteibe helyezi bele a hercegnő és az újságíró történetét, mintha a felvétel előtt lineárisan, főpróbaszerűen végigmennének a színészek az egészen. (A filmeket persze nem egészen így forgatják, de ez legyen az ő bajuk, itt a rendezőnek ez adott lehetőséget a legjobbnak gondolt színrevitelhez.) Ez a miliő egyben tiszteletadás is azok előtt, akik hat évtizeddel ezelőtt sikerre vitték a Római vakációt.

A színpadon eklektikus összevisszaságban várnak felhasználásukra tárgyak és kellékek.  Rövidesen kiderül, hogy az olasz filmváros, a Cinecittà műtermében vagyunk, beszállingózik a személyzet, megjelennek a színészek, hogy az elég gyengén megírt keretjátékban a rendező (Márton András) végre kiadja az utasítást a próba megkezdésére.

Anna hercegnő (Tenki Réka) fárasztó európai protokolláris körútján Rómába érkezik. Este kiborul, elege van a Vereberg grófnő (Hernádi Judit) által felsorolt formális kötelező eseményekből és kötöttségekből, egy kis szabadságra vágyik. Az orvosa nyugtatóinjekciót ad be neki, Anna azonban megszökik és kóborolni kezd Rómában. Joe Bradley, az örökké pénztelen amerikai újságíró (Fekete Ernő) egy vesztes kártyaparti után észreveszi a kábult lányt, megszánja és hazaviszi. Közben a hercegnőt is elkezdi keresni az udvartartás.

Joe-nak másnap a hercegnő sajtótájékoztatóján kéne lennie, de elalszik és elszalasztja az interjút. Főszerkesztőjének (Márton András) eleinte kamuzni kezd az „elkészült” anyagról, majd amikor az megmutatja neki az újságokat, hogy a hercegnő „betegsége” miatt elmaradt az esemény, Joe a fényképről felismeri éjszakai vendégét. Megegyezik a főszerkesztővel, hogy 5000 dollárért exkluzív. fényképes interjút készít a hercegnővel. Erre szövetkezik barátjával, a fotós Irvinggel (Szikszai Rémusz) is.

Anna nem emlékszik rá, hogyan került a férfi lakására, de nem fedi fel kilétét és Joe sem árulja el, hogy már tudja, ki a lány. A hercegnő csupa olyan dolgot tesz a városban, ami az átlagemberek számára mindennapos, de neki ismeretlen élmény: rövidre vágatja a haját, Joe robogójával bejárják a nevezetességeket, kiülnek egy teraszra, elmennek táncolni, még verekedésbe is keverednek, közben Irving öngyújtóba épített mini fényképezőgéppel titokban végig felvételeket készít. Anna egy nap „vakáció” után kötelességtudóan „hazamegy”.

Joe úgy érzi, mégsem írja meg a szenzációhajhász bulváranyagot, inkább lemond a pénzről és a fotóst is megakadályozza, hogy az átadja a főszerkesztőnek a képeket. Másnap a hercegnő sajtótájékoztatóján mindenki a szerepének megfelelően viselkedik: Joe egy feltett kérdéssel jelzi, hogy kettejük között barátság alakult ki, Irving titkon odaadja Annának a kompromittáló képeket, Anna pedig csak annyival jelez vissza, hogy európai útján Rómában érezte magát a legjobban.

Tenki Réka és Fekete Ernő.A filmpróbának és a mesének – igaz, giccses „happy end” nélkül – vége, a színészek lesminkelnek és a nézők is hazamehetnek a valós életbe: a majdnem igaz „star’s intim” álomélménynek egy hangulatos színházi este keretében ők is részesei lehettek.

Pelsőczy Réka színésznő nem először ült át a rendezői székbe, ahol szemmel láthatólag jól érezte magát – a körülmények ellenére is. Ezzel a filmes körítéssel, igaz, eléggé snasszul, de olcsón, sikerült megúszni a nagy díszleteket még a vetítéseket is, a színészek viszont kiválóan zongoráznak a semmin, isznak az üres poharakból, utaznak a fahrtkocsis robogón, dugják ki fejüket az ablakon vagy dugják be kezüket az „igazság szájaként szereplő ugyanazon díszletelembe, még a híres Spanyol lépcső is megjelenik egy gördíthető díszletelemben, elvégre ez színház. Sőt, azok a legjobb rendezési ötletek, ahol hanghatások, mint a pénz említésekor a kasszacsörgések, a cigarettázós egymásnak feszülésekor Morricone emlékezetes „Harmonika” dallamának bejátszása stb. egészítik ki a nézői fantáziát. Arra nem jöttem rá, hogy az egyik, csak zenében, némán előadott dal engedélye valóban nem érkezett meg, vagy ezt csak eljátsszák, de a fricska így is, úgy is jó. Ezek telitalálatok, más eszközök inkább a szegényes kényszerűség találékonyságra nevelő elemei.

Lévén színész, Pelsőczy színészvezetése és választása is nagyon kellemesen hatott. Tenki Réka, a Nemzeti Színház ifjú tehetsége filigrán megjelenésével felidézi ugyan Audrey Hepburn emlékét, de szerencsére nem akarja utánozni, s így saját bensőjéből építi fel a szerepnek mind a protokolláris, mind a fiatal lányt jellemző vonásait. Szerény, finom eszközökkel jelenik meg nőiessége, ugyanakkor az is, hogy ő nem parancsoláshoz, inkább az utasítások végrehajtásához szokott hozzá.

Fekete Ernő valóban férfias jelenség, de szerencsére nem macsó. Kicsit lump és léha, de szerethető, és Bradley karaktere sem az a pofátlan újságíró még, aki majd mindenkin és mindenen átgázolva Fellini Paparazzójaként köznevesül, akár halálba is hajszolva pl. egy valóságos Diana hercegnőt. Bár szereti (vagy inkább szeretné) a pénzt, neki még vannak érzései és viselkedéskultúrája. A színész ráadásul jól is énekel, remélhetőleg nem bánta meg, hogy a Katona József Színház művészi oldaláról átrándult az önmagát vállalni tudó bulvár világába is.

Szikszai Rémusz Irving Radovich szerepében már egy picit célratörőbben pofátlan, laza, de még ő is őrzi az emberi tartását és szakmai hiúságát. Szikszai jól teszi össze a figura megírt és meg nem írt arcát, és végig hiteles karakteresen van jelen a játékban.

Hernádi Judit van annyira nagy színésznő, hogy Vereberg grófnő kevésbé megírt karakterét igazi jellemkomikummal (és némi hernádis manírokkal) ismét emlékezetessé tegye. Ő az az udvari szereplő, aki egyfelől a hercegnő megfelelő viselkedéséért felel, de másfelől biztatja is őt, mert sajnálja, hogy semmi magánélete nem lehet. A híres „Begin” dal előadása ebben a miliőben is nagyszerű perceket okoz.

Márton András egy picit kevésbé találja meg azt, hogy miként törhetne ki „untermann” szerepeiből, mert sem az udvarmester, sem a filmrendező, sem a főszerkesztő nem igazán emlékezetes, inkább csak tisztességes egysíkúan eljátszott epizódfigura.

Karakteres epizódszerep jutott Cseh Juditnak, aki Francesca, a színésznői karrierről álmodó bő vérmérsékletű római lány alakját öltötte magára, akit nehéz átverni a férfiaknak, de aki mindent megtesz azért, hogy magára irányítsa a figyelmet.

Hogy miként lehet a semmiből karaktert teremteni, arra ezen az estén Nagy Dániel Viktor a legjobb példa. Ő maszkok nélkül, csak színészi eszközökkel vált át narrátorból orvossá, pincérből inassá, szomszédból újságíróvá és így tovább. Bravúros „kaméleonkodását” nagyon jó mozgáskultúrával, énekes teljesítménnyel és jó kedvvel játssza végig.

Mint jeleztem, Cole Porter muzsikája hivatott arra, hogy musicalt lássunk a színpadon. Porter átmenet az „amerikai operett” és a modern zenés színház között, sok ismert és sok, nem egészen méltatlanul nem ismert dallammal. Itt mindkettőből, az emlékezetes és a könnyen felejthető Porter-számokból egyaránt hallható. A zenéket a szereplők között megfelelően osztották el, hogy mindenkinek módja lehessen szólózni is, és bizonyos időközönként pezsdüljön fel kicsit a színpad. Puskás Péter zenei vezető mindent megtesz azért, hogy „egy szál billentyűvel” is jól szólaljon meg minden, arról talán ismét az alacsony költségvetés tehet, hogy egyes számok nagyzenekari hangzása nem születhet meg, másutt a játék dolgozik ellene annak, hogy a nagy koncert-előadói feszültség létre jöhessen. Hasonlóképp Fejes Kitty koreográfiái néhány szereplőre korlátozva, és néhány amerikai mozgás sablon megismétlésével általában nem tudnak nagyobb látványvilágot teremteni, mint ami ide belefér.

Mindent egybevetve a Római vakáció kissé nehéz indulása, berázódása ellenére végül is kellemes élményt hagy a néző emlékezetében. A romantikus történet a jó játéknak köszönhetően hatni tud, az előadás mobilitása pedig lehetővé teszi, hogy a júliusi előadások után augusztus 1-jén, 2-án és 3-án ismét a szentendrei városháza udvarára, azt követően pedig a pesti Belvárosi Színházba, vagy más fővárosi és vidéki játszóhelyekre csalogassa a kikapcsolódásra vágyó nézőket, ahol ez a produkció még meg fog fordulni.

Muzsay András

Forrás: http://www.infovilag.hu