Kívánatos álomvilág
2013.08.10.

A Római vakáció című 1953-ban készült film, az első filmfőszerepét játszó, és ezért rögvest Oscar-díjat kapó, hamvasan bájos, pokolian kívánatos Andrey Hepburnnel, meg a már befutott Gregory Peckkel, a nők férfiideáljával, máig legenda.

Lehet sóhajtozni, hogy milyen gyönyörű is volt az a nagy, hirtelen jött szerelem benne, amikor egy a protokoll elviselhetetlen nyűgeitől szabadulni akaró hercegnő meglóg Rómában, ott hagy csapot-papot, mindenféle felügyeletet, és mint valami normális ember, kószálni kezd az örök városban. Csak éppen nem tudja, mit is csinál egy normális ember. Elkeveredik, elszédül, magatehetetlenné válik az amúgy neki fölöttébb tetsző forgatagban, és összehozza a sorsa egy ott dolgozó amerikai újságíróval. Titkolja a kilétét, ahogy az újságíró is, aki azért hamarosan felismeri.

Közben a haverjával, szintén titkosan, ravasz módon fényképezteti, úgy gondolják, megcsinálják belőle igencsak jövedelmező, életük nagy sztoriját. Na, de a hercegnő és az újságíró egymásba habarodnak, és ez elég bonyolulttá teszi a helyzetet. Közben ott van a vásznon a lélegzetelállítóan csodás Róma temérdek ismert épülete, és kevésbé híres zegzuga, ami ideális a féktelen érzelmekhez, az izgalmas kalandokhoz.

Orlai Tibor, az Orlai Produkciós Iroda vezetője, kimondottan szeret régi, jól bevált filmsikereket színpadra segíteni. Most kezére játszott, hogy már eleve volt a témából egy darab, Paul Blake írta, és, hogy még könnyedebben szórakoztatóbb legyen, Cole Porter dalokat is illesztett bele. Ezt a verziót mutatták be a Szentendrei Teátrumban, hogy aztán ősztől a Belvárosi Színházban műsoron tartsák.

Pelsőczy Réka rendező pedig, nyilván szükségből is, kieszelt hozzá egy dupla csavart, hogy filmstúdióban játsszák a színészek a történetet, és a szerepeket alakító művészeket színészekként is látjuk, amint éppen készülnek egy-egy jelenetre, belehelyezkednek, majd visszaváltanak belőle civilre. Diskurálnak, pletykálnak, torzsalkodnak, összevesznek, humorizálnak, vagy éppen magukból kikelve kiabálnak. Ez így kimondottan takarékos, ötletes megoldás, mert elég egyetlen díszlet - Kalmár Bence leleményes munkája -, nem kell Róma számtalan terét és utcáját felvonultatni. Ez az ötlet azt is elfogadhatóvá teszi, hogy csak néhány színész játszik sok szerepet, hiszen meg lehet indokolni azzal, hogy csupán próbálnak a filmgyárban, és az éppen jelen nem lévő kollégákat a többiek pótolják, hiányukban, ideiglenesen jelzik, felvázolják a figurájukat.

Sikerült két remek főszereplőt találni, Tenki Réka és Fekete Ernő személyében. Egyikükről sem állítható, hogy harcedzettek, tapasztaltak a zenés vígjátékok terén. Nincs is géppuskalábuk, és valószínűtlenül messzire vivő szárnyaló hangjuk. De ezen a fronton, amit tehetnek, kiadós iparkodással megteszik, és Pelsőczy annyiban segít nekik, hogy igyekszik nem betétekként kezelni a hatásos dalokat, hanem szituációba helyezi őket. Így nem lefúrt lábbal lecövekelve énekelnek, hanem közben bőven van mit játszani, ettől aztán igazán elemükben vannak. És jó ízléssel eltalálnak egy fölöttébb vékony határmezsgyét. Az ilyen nosztalgiázó, egykori siker felelevenítésének temérdek a veszélye, a szirupos érzelgősségen kívül az is, hogy utánozni akarják a régi, nagy színészeket, akikre még nagyon is emlékeznek a nézők. Itt erről szó sincs, se utánzás, se nyúlós sziruposság, öntörvényű művészek nekiveselkedtek egy történetnek, és kihozták belőle, amit csak tudtak. Nem akartak mindenfélét belemagyarázni a históriába, nem óhajtottak mindenáron művészkedni, felvállaltan megmaradtak a szórakoztatásnál, de ezt fantáziával, kedvvel, színvonalasan teszik.

Pelsőczy, aki színészből avanzsált rendezővé is, erőteljesen kezd beletanulni a zenés produkciók színpadra állításába. Első zenés rendezése, a Sweet Charity a Magyar Színházban, még tele volt megoldatlan, következetlen részekkel, de a Római vakáció gördülékeny, lendületes, érzelemdús, ugyanakkor nem túl érzelmes, hanem ironikus humorral, játékkedvvel teli. Tenki eljátssza a kötelességektől, a túlszabályozott protokolltól megviselt hercegnőt, akinek nem lehet magánélete, percről percre be van osztva az ideje, nem tehet semmit a kedvére, és ettől már fásulttá, gépiessé válik. És megmutatja azt is, hogy Rómában való megszökésekor hogyan kódorog megszédülve boldogan, hogy csodálkozik rá hétköznapi dolgokra, amiktől elaléltan megmámorosodik. Szerelmes lesz szinte szempillantás alatt, nem csupán az újságíróba, magába a szerelembe is. Fekete Ernő az újságíróként pedig kezdetben a haszonleső, ügyes svihákot adja, aki pénzt, szenzációt, hírnevet akar, majd szerelembe esik ő is, tán úgy istenigazából szintén először, és ez felülírja a haszonleső énjét.

Van egy szép jelenet, amikor a Szikszai Rémusz által játszott fotós haverjával bámulják a hercegnőről meg róla készült képeket, lelkesült izgalommal kiteszik őket a földre. Tervezgetik, melyik legyen a címlap, melyik hová kerüljön, előre is beleélik magukat mekkora durranás lesz ez az egész. Aztán az újságíró, barátja nagy ámulatára, kinyögi, hogy ő ebből nem akar sztorit. El is keseredik ezen, de tisztában van vele, hogy olyan szenvedélyes érzelmeket élt át, amiket nem árulhat ki, nem tehet pénzzé.

Márton Andás a film darabbeli rendezője, aki pontosan tudja miből és hogyan lesz a siker. De Márton még több szerepet is ad, például szigorú, ugyanakkor bizonyos szempontból hajbókoló udvarmester, és narrátori feladatokat szintén ellát. Hernádi Judit grófnőként a hercegnő társalkodónője, fanyar humorral próbálja kívülállóként kezelni azt a merev udvari világot, amitől igyekezne szabadulni, de nem mer átlépni bizonyos határokat. Nagy Dániel Viktor pincérként, szomszédként, inasként halálosan élvezi, hogy fregoli színész lehet, virtuóz módon egyik szerepből a másikba bújhat. Zöldi Gergely fordítóként és dramaturgként abszolút jól megalapozta a játszani valót. Pelsőczy Réka rendezőként pedig megteremtett egy szórakoztatásra alkalmas, üdén eleven álomvilágot, és végül nagyon is jelzi azt, hogy ebből a kívánatos álomvilágból csak muszáj lesz felébrednünk.

Bóta Gábor / Népszava - http://www.nepszava.hu