A szabadság illata | Paul Blake: Római vakáció / Belvárosi Színház
2013. november 6.

Valamiért úgy gondoltam, hogy az elmúlt év­tizedek (hajjaj, pontosítok: év­század!) nagy sikerű filmjei mára teljesen beleépültek a kollektív emlékezetbe. Csalód­nom kellett, nem így van. Fekete Ernő például csak hallott a Római vakációról. Ez azért fontos, mert ő ala­kítja a film színpadi változatának férfi fő­szerepét. Ám ez sem befolyásolja a darab sike­rét. Mert siker, az van.

Régen is volt. A Római vakáció – az elragadó Audrey Hepburnnel és daliás Gregory Peckkel – az ötvenes-hatvanas években egyszerre két álomvilágot adott a magyar nézőnek (illetve neki különösen), az amerikai film romantikáját, és a „Róma! Rómába utazni!” álom­pótlékát. Az épkézláb, kalandos, hihető-hihe­tetlen törté­net a szökevény hercegnővel és a nagydumás újság­íróval – nagyon szerethető, százszor megnézhető film lett (kipróbálva…).

Forgatókönyvét Paul Blake ültette át színpadi deszkákra, aki bizonyára attól tartott, hogy a római utcákon ballagás, kavargás, andalgás, motorozás, taxizás, bulizás és verekedés elmaradása hiányérzetet teremt, ezért Cole Porter már korábban is sikeres, szvinges dalait applikálta a történetbe. Az így létrejött végeredmény nem lett igazi musical, de zenés játékként könnyebben gördül előre a cselekmény. Nálunk a darab kettős bemutatóval indult. Nyáron, Szentendrén volt a szabadtéri premierje, ősszel beköltözött a kőszínházba. Pelsőczy Réka nagyon olasz, mégis nagyon magyar darabot rendezett belőle.

A helyszínt szellemes keretjáték határozza meg, amelyben a római Cinecittà készül leforgatni a történetet. Mi, nézők csupán egy próbát látunk, elejétől végéig, ahol a rendező (Márton András) játssza elő az idősebb figurákat, az ügyelő pedig a fiatalabbakat. Élesben megy viszont a négy főszereplő: a hercegnő, a piás és link újságíró, a majdnem mindenre kapható fotós és – igen kérem, a társalkodónő/grófnő, akire a filmből szinte nem is emlékezünk, de itt kvázi főszereppé lép elő. Továbbá van egy nagyszájú, eléggé olcsón (mindenre?) kapható statisztalány, aki filmes karrierről álmodik.

Civilek kezdik a próbát, és néhány pillanat elég, hogy a pucér falpanelek, a suta díszletcsonk és a gördülő láda Rómává, követségi rezidenciává váljon. Attól, ahogy Tenki Réka megszólal, felemeli a fejét: Anna hercegnővé válik. Aki utálja a protokollt, a diplomatikus semmit­mondást, a sajtó­tájékoztatóra előre megfogalmazott válaszokat. És végül – nyugtató injek­ció ide vagy oda – megszökik a cécó elől.

Mint tudjuk, az üres zsebű, tarhás (akkor még így hívták az idült kölcsönkérőket) hírvadász, Joe Bradley (Fekete Ernő) találja meg az utcán alvó lányt, akit a legénylakásán éjszakáztat, és „megajándékozza” a római vakációval. Másfél kalandos nap, városnézéssel, első cigarettával, hajvágással, motorozással, táncpartival a hajóbárban, majd Anna hercegnő visszatér a fegyel­mezett rezidenciára.

Fekete Ernő szerencsére nem az a jól fésült bankfiú, akit a plakátra tettek. Kócos, kártyás, lélekben is borostás, és boldogan száll bele minden marháskodásba, hogy a hercegnőnek legyen egy csöppnyi szabadság az életében. Énekel, táncol (pedig, ahogy egy korábbi interjúban elmondta, igazán nem számított ilyesmire), amúgy mindhárom fiatalabb férfi szereplőnek sikerül azt az illúziót kelteni, hogy a tánc a vérükben van (a koreográfus Fejes Kitty csodát művelt).

Szikszai Rémusz (szintén csibész) fotósa lelkesen szekundál Feketének, persze csak amikor nagy nehezen megérti, mikor mi a szerepe, miről beszéljen, és miről (az Istenért!) ne… Az ő fejében is csöng a pénztárgép, ha nagy sztorit szimatol.

Közbe kell ékelni, hogy a színrevitel tele van idézetekkel, amiket a néző vagy észre vesz, vagy sem. A társalgásba berobbanó statisztalány (Cseh Judit) egy hatalmas Vaffan culo-val utasítja rendre a szemtelenkedőt, amitől hű-de-olasszá alakul a helyzet, és általában is dinamikusan hozza a nagyravágyó, de azért táskacsapásokkal fegyelmező proli-prostit. (A történet idejében ugyan az említett vaskos francba küldést kizárólag férfiak mondták, de ennyi anakronizmus belefér…) A másik idézet a grófnő megjelenéséhez kapcsolódik: a rendkívül decens nyári kosztümöt viselő hölgyet (Hernádi Judit) az udvarmester (Márton) utasítja, hogy öltsön álruhát. És akkor!

Nagy Dániel Viktor szembefordítja a közönséggel (mint tükörrel). A közismert stylist hangját és gesztusait eleveníti meg, aki mintha csak a tévéműsorában szabná át a telt­karcsú és érett korú pácienst… Az álöltözet pedig: hatal­mas kalap, királykék selyemruha, akkora dekoltázzsal, mint­ha egy koktélruha készülne átalakulni mondén úri­asszo­nyi ribancériává, oldalt hosszan (cirka veséig) fel­slic­celve. Mesés.

Hernádi grófnő lubickol: énekelve ösztökéli kísér­lete­zésre a hercegnőt, kissé elolvad a latin lover dumáktól, a Teve­rén úszó, zenés-táncos presszóban pedig elragadja a mikrofont, és belebúgja a Begin the Beguine-t (amivel, bizony, egy pár pillanatra el is viszi a tejfölt mindenki elől).

Van még egy halk, mókás idézet, a két lovagias csibész készül a záró sajtótájékoztatóra, keményen egymás szemébe néznek (olyan Vadnyugatiasan!), és közben a háttérben a Harmonikás dalának indítását fújja valaki, naná: szájharmonikán.

Tenki Réka külön fejezet. Ő lenne a kis kezdő színész­nőcske, aki megkapja a kiugrás lehetőségét. És kiugrik. Amint mosolyog, nevet, élvezi, habzsolja a tilos dolgokat – nagy kamaszlány. Amikor ébredezik a nyugtató hatása alól – szemérmes kicsi lányka, s amikor visszatér a palotába: ismét kötelességtudó hercegnő. Nem kétséges, hogy tökéletesen formált betűkkel írná alá egy kinevezési okmányra: Princess Anne. Minden pillanata elragadó: nem igazán lehet tudni, hogy a keretjátékbeli, Bradleyt alakító színész nem perzselődik-e meg tőle…

Márton András minden alakban nagyon jó. Ellenszenves és elviselhetetlenül szigorú udvarmester, idegeskedő és foly­ton a képkivágást ellenőrizgető rendező, szolgalelkű or­vos, szarkasztikus főszerkesztő – pörgeti a játékot nagyon, nem hagyja kihűlni.

Említettem már Nagy Dániel Viktort. Mindenese külön­leges figyelmet érdemel. Elképesztően ügyes, igen jól énekel, táncol, pár vonással, mozdulattal, hanggal, néhány (jó kiej­téssel mondott!) olasz frázissal pincér, taxisofőr, rendőr és borbély, ő a nagyvilág valamennyi újságírója a sajtó­tájé­koztatón. Már játszott Pécsett és a Vígben, s bár épp csak végzett a Színiegyetemen – de már teljesen kiforrott, friss bor.

Zöldi Gergely volt a darab – és a dalszövegek – jó kezű fordítója és dramaturgja. Az első részben kicsit érezhető, hogy Blake darabjába (talán a Porter-jogtulajdonosok) kötelességszerűen szuszakoltak bele egy-egy dalt, de ez a kényelmetlen érzés a második részben elmúlik. A zenekar, Puskás Péterrel az élen mindig jó.

Tihanyi Ildikó nagyot alakított Hernádi jelmezeivel, míg a többieké kevésbé kiugró, igaz, valamennyire a filmhez kellett igazodnia. (Kitűnő viszont, ahogy a férfiak zakó- vagy sapkacserével változnak át egyik figurából másikká.) Kalmár Bence „nem-díszlet” díszlete remek – a gördülő panelek egyszerre tudnak vetítővászonná, szükség esetén a kávéházi vécé vizeldéjévé változni. Kitűnő a fahrtkocsira erősített Vespa robogó, melyen (újabb idézet!) a Titanic-pózt is fel lehet venni…

Blake musical-verzióját némi (jogos) fanyalgás fogadta a minnesotai bemutató után. Ha az átdolgozó a budapesti változatot láthatná, fogná a fejét: „Hogy nekem ez miért nem jutott eszembe!

Bedő J. István

Forrás: http://www.olvassbele.com