Anat Gov: Happy Ending
2014. július 29.

Orlai Produkciós Iroda és Mediszin Kft.

Szentendrei Teátrum

Anat Gov ismert forgatókönyv-és drámaíróként tevékenykedett Izráelben. Mindössze 59 esztendőt élt, 2012-ben bekövetkezett halála előtt 4 évvel állapították meg nála a vastagbélrákot, a kezelések dacára elvesztette a betegséggel vívott harcát. 2011-ben mutatták be a Happy ending című tragikomédiáját, aminek megírására nála hivatottabb személyt elképzelni sem lehetne. Az Orlai Produkciós Iroda és a Mediszin Kft. közös produkciójaként Szentendrén, a városháza udvarán július 25-én volt az itthoni premierje.

A Happy ending az állapotdrámák közé tartozik, szereplői semmiféle jellemfejlődésen nem mennek át. Cselekményideje napjainkra esik, története valahol a Szentföldön, egy súlyos, utolsó stádiumban lévő rákosokat ellátó osztályon. Szereplői többnyire nők, kezeltek és ápolók, „férfiből” csupán a főorvos meg egy-két medikus van. A négy, különböző életkorú, más-más felfogású, hitbéli elkötelezettségű asszony a társadalom négy rétegét adja, ám egy masszává válnak a nagy bajban meg a kopaszságban. Mindannyian anyák. Legfiatalabb közöttük a sokgyermekes, mélyen hívő rabbifeleség, aki nélkül tutyimutyi férje egy lépést sem tud tenni. A középgenerációt képviselő nő végre békét kötött önmagával meg a lányával. A matróna korosztályba a fia, lánya által elhanyagolt idős dáma tartozik. Az ő állóvizükbe dob követ a kortalan, igen mutatós, ünnepelt színésznő érkezése. Ő még a pokolba vezető kapu előtt áll, a többiek már régen beléptek rajta, tudják, mi vár ott rájuk, hová tartanak. Időnként, pár lélegzetvételre ki-kijönnek onnan, de mindig vissza kell térniük. Túlélési technikáik kifinomultak, mint a tenyerüket, úgy ismerik a személyzetet: a higgadt, az egészséges emberek angyali türelmének pózában tetszelgő, valójában igen lekezelő modorú nővért és a doktor House-nak becézett sármos főorvost, akiért mind egy szálig rajonganak. A művésznő, mint valami előkelő idegen, úgy mozog közöttük. Nem akar azonosulni velük, hozzájuk tartozni, irtózattal hallgatja elbeszéléseiket, iszonyodik kilátástalan jövőjüktől. Amikor szembesül szobatársai fájdalmas, nem sok reménnyel kecsegtető, mindenféleképpen a halálba vezető sorsával, amiben meglátja a sajátját, akkor megmakacsolja magát, nem kér az egészből. Abba akarja hagyni az embert önmagából kiforgató, elcsúfító kemókat. Elhatározása szilárd, minden szelíd vagy erőszakos rábeszélés lepereg róla. Hiába győzködi a nővér, próbál hatni a lelkére a doki, döntése megmásíthatatlan, azt hajtogatja, joga van emberhez méltón, szenvedéseit csak meghosszabbító, egyre durvább sugarazások meg mindenféle kiálló csövek nélkül meghalni.

A színészek remek előadást hoznak létre. A sztárt Hernádi Judit imponáló biztonsággal alakítja. Az ő színésznője nem álmodozó széplélek, két lábban áll a földön, amikor szembesül a kikerülhetetlennel, racionálisan dönt: nem akar kísérleti nyúl lenni. Az idősebb nőt Margitai Ági elismerésre méltóan viszi fel a színre. Anyafigurájában annyi keserűség, önmegtagadás van, hogy megsajdul tőle a publikum tagjainak a szíve. Kifogástalanul jeleníti meg Bánfalvi Eszter a mélyen vallásos ifiasszonyt, aki még a kórházból is képes irányítani népes famíliáját meg nyámnyila urát. Hegyi Barbara a tőle megszokott profizmussal személyesíti meg a mély, lelki sebeket hordozó középkorú asszonyt. Bertalan Ágnes kiválóan játssza a kívülről nyugodtnak tűnő, belül mégis robbanásig feszülő indulatokat hordozó főnővért. Fekete Ernő mesterien ábrázolja a főorvost, aki vastag bőrt növesztett arcára, és olyan durva, mint a lópokróc, számára a tapintat értelmezhetetlen fogalom. Nagy Dániel Viktor és Formán Bálint a kórházi kisegítő személyzet férfialkalmazottait nagyszerűen kelti életre. A díszletek a valóság talaján tartják a történetet, Béres Móni jelmezei kifejezik a karakterek jellemét, a kórházi dolgozók egyenruhái viszont azt a mesterséges kórházi légkört mutatják, amiben a szereplők mozognak. A zene oldja az darab mondandójának komorságát.

Gergye Krisztián rendezi ezt a szomorúságában is vidám hangvételű produkciót. Humorosan szólni a szörnyűségről, – ez a cseppet sem könnyű feladata, de hibátlanul megoldja. Roppant nehéz téma, hogy ezt a rettegett kórságot hogyan dolgozza föl az, akire rászakad, és kénytelen együtt élni vele. Milyen átvészelési módokat talál ki és alkalmaz ellene. Nem csupán az elszenvedők viselkedésmintáit szemlélheti a közönség, hanem a hozzátartozókét is, ők miként „reagálják le” ezt az állapotot. A Happy ending jól, gyakorlott kézzel, nagy színházi rutinnal megírt darab, egymást követik benne a hatalmas poénok, egyik geg csattan a másik után. Felhőtlen szórakozást csak az talál benne, akit nem érint közelről ez a gyilkos nyavalya. Akad ilyen ember? Csupán addig igazi a valamilyen szinten érintett jámbor néző mosolya, amíg megfeledkezik az őt szorongató, fojtogató bajtól.

Petővári Ágnes

Forrás: http://www.petovariagnesszinikritika.wordpress.com