KUTSZEGI CSABA: „SOHASE MONDD, HOGY TÚL VAGY MÁR MINDENEN…”

Anat Gov: Happy Ending – KRITIKA

Gergye Krisztián rendező ezúttal nem csillogtat munkájában társadalomkritikus élt, hanem mindenki számára be- és elfogadható előadást rendezett.

Egészen szokatlan dolog történt a Városmajori Szabadtéri Színpadon (persze már nyilván korábban, a Happy Ending szentendrei bemutatóján is): sikerült egy igen kemény, sokaknak tabunak számító témát korszerű művészet nyelvén artikulálni úgy, hogy mély és felkavaró, ugyanakkor kifejezetten szórakoztató, teljesen normális előadás született. A normális itt azért különösen elismerő jelző, mert a téma rendkívül sokféle pátoszos és szentimentális, érzéketlenül provokáló és sokkoló vagy éppen ál bátor szókimondással sikert hajhászó, közben durván érzékenység- és kegyeletsértő megközelítési lehetőséget kínál fel a mindenkori adaptálóknak. De a Gergye Krisztián rendező vezette alkotó-előadó gárda a produkcióval ezúttal mély empátiáról, jó ízlésről, mértéktartásról tett tanúbizonyságot.

A Happy Ending bemutatójának szakmai hozadéka az, hogy (újra) bebizonyosodott: igényes, elmélyült felkészültséggel, kortársszínházi látásmóddal és eszköztárral is lehet szórakoztató zenés színházi előadást létrehozni – még akkor is, ha a téma kifejezetten tragikus. A városmajori közönség (mely általában a nyári estéken nem feltétlenül alig értelmezhető intellektuális tragédiákra vágyik – a Happy Ending nem is az!) az egyik pillanatban mélyen megrendült, a másikban önfeledten szórakozott, és nem gyorsan összetákolt, ripacsos komédiakliséken nevetett, hanem az élet tragikus abszurditásán, mely mindenki számára ismerős, közérthető, hiszen hasonlót mindannyian átélünk. Persze a „szakmai hozadék" mellett ugyanolyan lényeges (sőt: lényegesebb), hogy mit kap a közönség; ezúttal tehát csupa klasszikus színházi „csemegét": a látottak és hallottak „félelmet és részvétet" keltettek benne, miközben kitűnő színészek önfeledt komédiázását is élvezhette.

Az előadás témája: a küzdelem a rákbetegség ellen. A darab írója, Anat Gov nem „alap nélkül" nyúlt a jelenséghez, maga is hosszasan dacolt a halálos korral, ám egy évvel ez utolsó darabjának izraeli ősbemutatója után, 2012-ben ötvenkilenc évesen elhunyt. A Happy Ending önéletrajzi ihletésű mű, hiszen Anat Gov színésznő és ismert tévés személyiség is volt, ahogy a színdarab főhőse, a kezelésre érkező színésznő is, akit Hernádi Judit alakít.

Ez esetben bármennyire morbid is, a színdarab több éve tartó nemzetközi sikerének egyik záloga a beavatottság és a belőle származó hitelesség. Anat Gov nemcsak a betegség lefolyásának és kezelésének részleteit ismerte jól, hanem a gyógyulásért küzdő ember lelkét is. Vidámságot, nevettetést nem azért csempész a darabba, hogy jobban eladható legyen az előadás (persze nyilván azért is), hanem mert a gyógyuláshoz is nélkülözhetetlen az indokolatlan és tulajdonképpen felfoghatatlan humor és önirónia. Anat Gov segíteni akart a mindenkori sorstársainak, ahogy a szereplői is egymásnak: amikor valamelyik feladná a küzdelmet, mindig akad betegtárs, aki lelket önt bele – akár keserű akasztófahumorral is. Az írónő nem beszél mellé: az életért és évekért folyó kitartó küzdelemre biztat, de „kimondja" azt is, hogy van olyan visszafordíthatatlan, reménytelen stádiuma a betegségnek, amelyben jobb nem vállalni az elnyúló, értelmetlen szenvedést.

Az előadáson különböző karakterek jelennek meg, mindegyik kitűnő alakításban. Hernádi Judit természetesen nem válik meg a rá oly jellemző „védjegy" gesztusaitól és mimikájától (miért is tenné, ha ezúttal egy mai színésznőt játszva, önmagát is adhatja), de nem veszi zavaróan hernádisra a figurát, ellenkezőleg: rutinosan, de aprólékos műgonddal építi fel szerepét, amelyben szinte végig lubickol. Övé a legellentmondásosabb, összetett, sokarcú karakter, ő tud leginkább félelmet és részvétet kelteni, amit aztán egy csapásra kegyetlen humorral old fel, hogy újra legyen honnan mély tragikumba zuhannia. Mindeközben Thalia Rothja nem cinikus, hanem szerethető, emberi alak. Hegyi Barbara számára is jutalomjáték a kedvesen erőszakos, mindig optimista, minden alternatív gyógymódra nyitott, másokba is lelket öntő „még mindig jó nő" ötven felé közelítő negyvenes nő megformálása. A felszínt uraló karakterjegyek mögül ő is rendszeresen előhúzza a figura összetettebb jellemvonásait, melyek az „egészségesek világában" zajló élethelyzeteire mutatnak vissza (lásd: anyaság, kapcsolat a felnőtt lányával). Margitai Ági a legidősebb, legtöbbet szenvedett nőt játssza, ennek megfelelően ő a legbölcsebb is, a legdrámaibb pillanatokat is ő kelti, miközben humorban is mindig partner. Külön megemlítendő a táncos-mozgásos teljesítménye, melyet azokban az irrealitásban játszódó revüs jelentekben mutat, amelyekben a szereplők kilépnek a betegségükből. Margitai Ági olyankor a valóságos életkorát is valahol elhagyja. Bánfalvi Eszter huszonkilenc éves, mélyen vallásos családanyát ad, akinek hat gyermeke van. Ősi (rabbinikus) hite nagyon erős, az ő betegsége még nem nagyon súlyos („egyelőre" kettes stádiumú), mégis egyszer meginog: fel akarja adni a küzdelmet, el akarja fogadni a teremtő akaratát, a hátra levő idejét búcsúzásra a gyermekeitől, illetve arra akarja fordítani, hogy előre megfogalmazott utasításokkal elrendezze szerettei életét akkorra, amikor ő már nem lesz. A szerepben – számos kitűnő alakítás után – Bánfalvi Eszter egy újabb arcát ismerhetjük meg. Nagyszerű az egészségügyi részleg is. Bertalan Ágnes minden megszólalásában, megmozdulásában ízig-vérig nővér, Fekete Ernő néhány jelenetében hol show-táncos egyéniség, hol pedig olyan mélységgel alakít, mintha Ivanovot vagy Mizantrópot játszana. (Megjegyzem: nem lehet véletlen, hogy az izraeli írónő darabjában az egészségügyi rendszer makulátlanul működik; a magyarországi egészségügyben játszódó előadások egészen másmilyen valóságra utalnak.)

Gergye Krisztián rendező ezúttal nem csillogtat munkájában társadalomkritikus élt, hanem mindenki számára be- és elfogadható előadást rendezett. Kortárstáncos szemléletét leginkább az irreális zenés-táncos jelenetekben jutatta érvényre. Ezek a rendszeresen megjelenő revüképek többek szórakoztató díszítésnél: a különös atmoszféra megteremtését, az abszurditás érzéki megjelenítését szolgálják. Lehet, sem forrás, sem idő nem állt rendelkezésre elegendő, de az én szemem a látomásos-irreális jelenetekben elbírt volna egy kicsit több, hamisítatlanul gergyés provokációt, extravaganciát, bizarrságot (maszkban, díszletben, látványvilágban – legalább néhány, ínyenceknek szánt gesztus erejéig, persze csak módjával, a polgári ízlésen belül, hogy ne kerüljön veszélybe az előadás széles körben fogyaszthatósága). Mindemellett a jelmezek kifejezők, variálhatók, jól funkcionálnak, mindez a díszletre és berendezésre is elmondható (pedig díszlettervezőre utaló információt az interneten nem találtam). Összességében a revüképek és a cselekményt pergető „kisrealista" szószínházi jelenetek szerencsésen, ügyesen és jó tempóban váltogatják egymást. Finomak a zenei ötletek (például Hernádi-Roth mobiljának csengőhangja a „Sohase mondd, hogy túl vagy már mindenen..." dallam), jó a hangszerelés, igényes a hangosítás (szórakoztató zenés darab, de nincs túlhangosítva, ennek ellenére – csodák csodájára – a szöveg érthető, a zene hallható és élvezhető).

Akár minden jó is lehetne, ha jó lenne a vége... De igazi happy endet ne várjon a néző. Kap viszont szórakoztatást, felemelő emberi kiállást, felnőtt felnőtteknek való elgondolkodtatást.

Városmajori Szabadtéri Színpad, 2014. augusztus 21.

Budapesti Nyári Fesztivál

Forrás: http://szinhaz.net