Nem adom meg magam mások döntésének
2014.09.20.

Forrás: http://www.origo.hu

Bárhol mutatták be, zajos sikert aratott Anat Gov, izraeli szerzőnő zenés darabja, a Happy Ending, amely kényes témát boncolgat. Főhőse ünnepelt színésznő, akinek most arról kell döntenie, hogyan haljon meg. A rákkal nem lehet viccelni. Vagy mégis? A darab főszereplőjével, Hernádi Judittal beszélgettünk.

Anat Gov maga is rákban halt meg. Másként szembesülnek a nők a halállal, mint a férfiak? Mennyire érvényesül a női szemszög a Happy Endingben?

Nem tudom, nem voltam még férfi. (Nevetünk.) Szemtelen kérdésre szemtelen válasz. Nincs nő és férfi, ember van. Ennyi.

Szókratész azt mondta, hogy minden pillanatot abban a tudatban kellene átélnünk, hogy a következőben akár meg is halhatunk. Lehet így élni?

Abszolút. Élj a mának! Persze ezt sokan félreértelmezik. Azt hiszik, ez a mondat kizárólag az élet élvezetéről szól, pedig sokkal inkább a felelősségről. Arról, hogy ne kenjük el, ne halogassuk a dolgokat. Minden tettünkért vállaljuk a felelősséget. A pillanatot a maga teljességében kell megélnünk, mert nincs belőle több, mert minden pillanat egyszeri és megismételhetetlen, ráadásul hamar elmúlik. (Na, csörög a telefonom. Élj a mának! Bocsánat, fölveszem.)

Nem féltek attól, hogy a közönség esetleg nem fogadja jól ezt a témát?

Amikor elkezdtük próbálni, fogalmunk sem volt, hogy reagál majd a közönség, hiszen az ilyen tabutémákról, mint betegség, halál, nem szeretünk beszélni. Aztán ott álltunk a bemutató után, és működött. Valószínűleg azért, mert a téma mindenkit érint, aki elmúlt már húsz éves. A rákhoz valamennyiünknek van valamilyen viszonya, családtag, ismerős, barát révén aligha akad olyan, aki ne szembesült volna már vele. 

Segíthet ez a darab kinevetni a félelmeinket, a halált?

Humor nélkül nem lehet élni! A humor maga az élet. Tudja, hogy a szó első jelentése nedvesség, minden élet forrása? Csak humorral lehet elviselni az életet.

Ön tudja a legjobban, hiszen komikaként tartják számon.

Nem, én színész vagyok.

Bocsánat, sértő a komika szó?

Ha még bocsánatot is kér, pláne! Degradál, beskatulyáz. Komikum, nem komikum, nem szoktam különbséget tenni. Azért művelem az úgynevezett könnyű műfajt, mert jól tudom csinálni. És azért tudom jól csinálni, mert komolyan veszem. Én mindig csak az igazságot közvetítem, mondom, a közönségre bízom, hogy nevet rajta vagy sem. Sose döntöm el előre, hogy most vicces akarok lenni. Sőt, nem akarok vicces lenni. Valódi akarok lenni.

Szokott önmagán nevetni?

Nem. Nem tudom. Meg vagyok áldva (és verve) azzal a képességgel, hogy mindig minden helyzetben látom (és láttatom) a dolgok fonákját. Ha ezt nevezzük humornak, hát legyen.

Sokakat elvesztett már az életben?

Meghalt anyám, aztán most három éve apám, nemrég a drága Bajor Imi. Nagyon fáj, de ez a fájdalom nem feltétlenül ruház fel tapasztalattal, nem vértez fel a halál ellen.

Mit gondol, van valami életszerű a halál után?

Nem tudom, hiszen „onnan még nem tért meg utazó”.

Mi a Happy Ending üzenete az ön olvasatában? Nem a halálfélelem legyőzése?

Én ebben a darabban mást látok. Nem a halált, mivel nem tudok átélni olyasmit, ami nem történt meg velem. Nekem ez a darab arról szól, hogy amikor az embert sarokba szorítják, és már nagyon kevés dologban dönthet, akkor hogyan viselkedik. Arról szól, hogy abban a minimális mozgástérben a számomra leginkább elfogadhatót válasszam, és ne azt, amit mások akarnak rám kényszeríteni.

Hisz abban, hogy az ember szabadsága mindvégig megmarad?

Valamennyi szabadság igen. Túl sok nincs, mert hát meg kell halni. De nem mindegy, hogyan.

Lehet a mi döntésünk, hogyan halunk meg?

Valamennyire igen. Szondi Lipót, és ha jól emlékszem Jung is azt mondja, az első három év tapasztalatai olyan meghatározóak, hogy abban az időszakban tulajdonképpen eldől az ember egész élete. Milyen betegségben hal meg, milyen ember lesz a párja, mi lesz a hivatása.

Amikor a DNS-kutatások kimutatták, hogy bizonyos emberek milyen betegségre hajlamosak, voltak, akik öngyilkosok lettek, mert benne volt a pakliban, hogy esetleg tüdőrákban fognak meghalni. Pedig addig még le kellett volna élniük egy életet.

A darab számomra arról szól, hogy nem adom meg magam mások döntésének. Sok ember úgy éli le az egész életét, hogy mindig mások döntenek helyette. Ez nagyon nem jó. Fontos, hogy az ember a végsőkig döntésképes maradjon.

De hát ön éppen ilyen az életben is, nem?

Valószínűleg ezért osztották rám a szerepet. Azt nem tudom, hogy az életben valóban tudnék-e olyan döntéseket hozni, mint a szerepben. De el tudom játszani.

Mi a jó abban, hogy az ember több száz idegen előtt eljátssza, hogy ő nem is az, aki valójában? Vagy akkor igazán önmaga?

Nem másnak akarok tetszeni, amikor színpadra állok, hanem saját magamnak. Hihetetlenül hálás vagyok, hogy az emberek eljönnek, és megnéznek az előadásokban, amelyekben jól érzem magam.

Most is szerepet játszik? Mert olyan, mint a színpadon. Mintha bekerültem volna egy darabba, Hernádi Judit egyszemélyes színházába.

Ez nem úgy működik, hogy van egy színésznő énem meg egy hétköznapi énem. Én civilként megyek föl a színpadra.

Mindig vállalja önmagát, a politikai hovatartozását is. Származott valaha hátránya abból, hogy nyíltan vállalja a liberalizmusát?

Van egy önálló estem. Nem kifejezetten politikus, de nem tud nem politikus lenni, mert rólam szól. Szóval közéleti. Aztán meg van egy Parti Nagy-darab, amivel jártuk az országot (Udvaros Dorkával játszottuk, Ascher Tamás rendezte), és voltak olyan városok, amelyeknek nem kellettünk. Persze a szervezők sosem merték bevallani, hogy felsőbb utasításra cselekedtek, mert meg akarták tartani az állásukat.

Hogy érzi magát ebben az országban? Sosem akart elmenni innen?

Ugyan már, hova mennék? Színész vagyok. Magyarul beszélek, magyarul élek. De optimista vagyok. Tudom, hogy az inga, ami kileng jobbra, az  –  sajnos – kileng balra is. Egyszer megállhatna már valahol középen.

Hogy érzi magát, amikor gyenge darabban játszik? Miért vállalja?

Mérlegelek. A mérlegnek ugye vannak serpenyői. Mi a jó, mi a rossz benne. Van az a pénz és van az a rövid idő. És még az is lehet, hogy valami jó sül ki belőle a végén. Ez mindig benne van a pakliban.

Mik voltak a legemlékezetesebb szerepei?

Az Edith és Marlene a Pesti Színházban, a Gépírók és Kínaiak a Vígszínházban. Büszke vagyok a Sirályra Horvai Pistával. Ahogy visszanéztem a tévében, semmi szégyellnivalót nem találtam benne, bár annak idején megbukott. A Lepkék a kalapon is bukás volt, de imádtam. Márton László írta és Verebes rendezte a Radnóti Színházban.

Majd tíz éven keresztül jártam Szolnokra, ahol egy öltőzőben voltunk Törőcsik Marival, nagyon szerettük egymást. És persze nagyon jó játszani a kétszemélyes darabokat,  Gálvölgyivel a Jövőre, veled, ugyanitt-et,  Kernnel a Hitted volná-t vagy Gálfi Lacival a Love letters-t, amit húsz éve játszottuk először. Ha manapság néha elővesszük, mindig teltház van.

Sosem akarta kipróbálni mondjuk az alternatív színjátszást?

Szívesen kipróbálnám, de mivel a nem alternatívban vagyok igazán jó, valószínűleg senkinek sem jut eszébe, hogy ilyen darabokhoz hívjon. Egyébként a Happy Ending egy kicsit alternatív, a rendező látásmódja miatt.

Az éneklés amolyan alternatív része az egyéniségének?

Én olykor énekelek, de valójában nem tudok. Annyira nem, hogy énekből föl voltam mentve a főiskolán. A gyerekem viszont tanult és tud is énekelni.

De a Happy Ending is zenés darab.

Ebben mindenki énekel, csak én nem.

Bántja?

Dehogy. Próbáltunk belerakni egy számot, de a darab kivetette magából. Az általam alakított figura az egyetlen, aki olyan szinten áll a realitás talaján, hogy egyszerűen nem énekelhet.

Emlékszik a pillanatra, amikor elhatározta, hogy színész lesz?

Általános iskolás voltam. Egyik osztálytársnőm a barátnői körében magát ünnepeltetve kijelentette, ő bizony színésznő lesz. A többiek egyetértően bólogattak, persze, hiszen nagyon szép.

Távolabb ültem tőlük egy sarokban, és azt gondoltam, ez hülyeség, hiszen én leszek színésznő! Úgy zengett bennem ez a mondat, mint amikor egy nagybőgőn megpendítenek egy húrt.

Mi volt az első színházi élménye?

A Tanner John házassága a Madách színházban. Felgördült a függöny, és enyvszag csapta meg az orromat. Akkoriban még enyvvel ragasztották a díszletet. Nagyapám asztalos volt, és az ismerős illattól egyből úgy éreztem, otthon vagyok. Úgy kezdődik a darab, hogy az asztalra dobnak egy könyvet. Az asztal és a könyv is jó poros volt, porfelhő szállt fel, a nézőtér kuncogott. Nem humornak szánták, mégis az lett belőle. Én meg elájultam a gyönyörűségtől, és tudtam, hogy ez az én világom.

Ha azt mondaná valaki, lehet még egy élete, de pontról pontra úgy kell leélnie, mint a mostanit, mit szólna hozzá?

Ez már megvolt, ez már nem érdekel annyira. Inkább egy másikat, ha kérhetem. De amúgy nagyon kevés dolgon változtatnék. Előbb kellett volna szakítanom egy kapcsolatban, ilyesmi, de igazából azt se bánom. Úgy sikerült, ahogy sikerült. Ami volt, az jó volt, de még egyszer nem kell, köszönöm.

Kling József