A JÓTEREMTŐ AJÁNDÉKA
Anat Gov: Happy Ending / Orlai Produkció, a Mediszin Kft. közreműködésével (a Városmajori Színpadon)
2014.09.04.

Vélhetnénk, nem nyáresti szabadtérre való e kórterem-dráma. De a lemondó félelem, a halálos betegség lidérclete helyett mintha a szentivánéji tündérvízió életigenlése, koboldvilága költözött volna a fáktól, bokroktól körülölelt színpadra. Városmajori álom. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.

A rémálom szó elhangzik a darabban, Gergye Krisztián rendezése azonban – megadva-megtartva a végzetes betegség (az operációk, a kemoterápia ellenére is bizonyára rohamosan fogyó élet) utolsó méltóságát és a rákbetegek szorongásának súlyát – az izraeli szerző szándékaihoz igazodva, e szándékokat fel is fokozva a derű, a játékosság, a groteszk morbiditás szemszögéből elevenítette meg a színművet.

Az író-színésznő-médiaszereplő Anat Gov maga is rákban hunyt el 2012-ben, alig egy esztendővel a „halálos revü” első sikere után. Élet és halál végső nagy kérdéseire a szolid kidolgozás, rutinos dramaturgia, megbízható poentírozás a Happy Ending dialógusaiban nem tudhat választ adni, egyszerűen látleletként hozza négy, a rákkórház kezelőjében egymás közelében fekvő járóbeteg néhány órájának képét. Hárman összeszokott csapatban várják, hogy a kékesfehér zacskóból csepegni kezdjen a remélhetőleg hatásos folyadék, melynek révén a Jóteremtő akár évekkel meghosszabbíthatja, ami még hátravan, vagy visszahívhatja a beteget az egészségesek társadalmába. A negyedik, az ünnepelt színésznő, Talia Rot elég szabályszerűtlen, szókimondó egyéniség ahhoz, hogy ne akarjon belemenni a kétes, sok mellékhatású játszmába.

Gergye maga tervezte csillogó, tágas, fényteli, szép díszlete a mobil térelemekkel, hatalmas képernyőkkel, teljes kényelemmel nem csupán az izraeli és a magyar egészségügy közti különbséget érzékelteti. Egy szálloda hallja sem lehetne előkelőbb, dizájnosabb (a falak mintázatát két sorban futó kemó-tasakok intarziája képezi). Az időmúlást kifejező fekvőpad-átgördítések, járások, a talán a túlvilági szférák szintjeit is összekötő, misztikus bűvészdoboz-„lift” egyként légiesítik a színt, az ápolók – az előadás manói – operettes-varietés körkörök és érintő egyenesek mentén, röppenve-szökkenve siethetnek a betegek segítségére (a mellékszereplők és mozgásművészek kara kitűnően teljesít).

Béres Móni jelmezei a fehér öltözékekre rávarázsolják az infúzió kék „mandzsettájának” felnagyított mását. Talia Rot vérpiros ruhája, a szintén elegáns másik három asszony diszkrét koloritja, s valamennyi női szereplő divatlapból „kivágott” káprázatos körömcipője elemel a kórházi környezettől, jelzéseket hoz a revüről, mely a Zöldi Gergely által remekbe fordított-magyarított szöveg dalbetétei révén is kiárasztja magát. Pedig a dalolt szavak: betegségek, stádiumok, lesújtó víziók – Philipp György aláfestő zenei koncepciója elsőrangú – akár az áriázó, duettező színészek torkára is fagyhatnának, s emelvényük nem más, mint egy-két, amúgy segédalkalmatosságként várakozó kisszék.

A rendező a tisztán, egyenletesen, esztétikai hajcihők nélkül végigvezetett kommersz középfajú drámát rásimítja azokra a moderntánc-variációkra, amelyek a betétszámokban kelnek önálló életre. Sok pici csoda izzik fel (az ápolónő regiszterfüzetéből selyemszalag fut ki hirtelen, lobogtatásával – air-dance – oszlatni lehet a titkon füves spanglit kóstoló betegek okozta füstöt), tucatnyi ötlettel szólalnak, játszanak – mint mechanikus villik – a folyton babrált mobiltelefonok, szürrealisztikus rengetegbe visz a tévék képsorainak mértanias sugárzása. Nem mutatja magát könnyednek, mégis a könnyedségbe lebeg át végveszély, szenvedés, halálfélelem. A háttérben ott ólálkodik a melodráma (például a „kint hagyott” családi kapcsolatok, szülő–gyermek viszonylatok konvencionális buktatói), ám a kórterem megvédi magát és figuráit, már amennyire megvédheti őket.

A négy rákbeteg asszony négy korosztályt, négy sorsot képvisel. Testileg egyikük sem látszik betegnek (noha az illúziókeltő paróka alatt hármuknak csak pár szál saját haja nődögél), mintha néha túl is pörögnének reményeikben, hogy azután ismét a realitásokkal számoljanak. Margitai Ági finom gesztus- és halk félszó-közbeszúrásaival nem hagy kétséget: ő lehetne a „szobafőnök”, korelnök, ha itt bent bármiről döntenének az évek. Pedig döntenek. Hegyi Barbara a kissé kiagyaltnak ható rocker múltat értelmezné át magában a „nagy időkből” megőrzött örökfiatal temperamentumának köszönhetően, Bánfalvi Eszter az épp csak huszonkilenc éves, fáradhatatlan hatgyermekes anya ezernyi tennivalójában a jövőt, a majdani teendőket is körvonalazná. Különbözők és egyformák, állandó figyelmes összjátékban maguk között és az új beteg, Talia körött. Mosolyaik fanyar különféleségét, összepréselődő ajkuk hasonló görbületét „kottázni” kellene.

Az augusztus 22-én látott előadáson a Hernádi Judit Talia-alakítását ugyancsak forrón megtapsoló közönség nem feledte el azt sem, hogy a művésznő délután búcsúbeszédet mondott daganatos betegségben elhunyt kollégája, barátja, Bajor Imre felett. Hernádi „színésznős” színésznője eleinte bedobott egy-két mesterkélt artikulációs trükköt, így volt mit levetni a királynői személyiség végül tiszteletet parancsoló döntési szuverenitásának vívódó egyszerűségéről. Margitai nőalakjának családos magánya, Hegyi női vagabundjának kései érzelmi penitenciája, Bánfalvi a Jóteremtőt alázattal emlegető küldetéses beletörődése, Hernádi lelki útja, amellyel színház és élet különbségét nem életszínház formájában éli meg, hanem a saját döntés bátorságával: fontos, pontos összetevői a történet színpadi elmesélését és a titokzatosabb mögöttes tartalom eltáncolását-eléneklését bátran, ügyesen, találékonyan vegyítő rendezésnek.

Fekete Ernő főorvosa oberoni jelenség, időnként a gyengeségét, tehetetlenségét is beismerő uralkodó karakter, Bertalan Ágnes mint főnővér melléje illő fiók-Titánia. Az Orlai Produkció szeptembertől zárt térben, a Belvárosi Színházban tartja műsoron egyik legkiegyensúlyozottabb, legrokonszenvesebb előadását.

Szerző: Tarján Tamás

Forrás: http://www.revizoronline.com