Lenni, de hogyan lenni?
2014. október 7.

Négy rákos nő, négy egészen különböző hozzáállás. Egyszerre végletes és realisztikus alakok. Nagy és végső lételméleti kérdések emberközelien, egy revübe csomagolva. A Happy Ending az a fajta kivételes darab, amely az előadás utolsó percéig leköti az embert, és még utána is a hatása alatt tartja.

Gergye Krisztián rendezésében ezúttal is hangsúlyos szerepet kap a test, mind a mozgások komplex koreográfiája, mind a téma szempontjából. Mi lesz az emberből, ha elfogy fizikailag? Meddig maradhat önmaga? A kérdés megannyi utalás és motívum segítségével árnyalódik. Ilyen például az öregasszony, akin csak keresztül zuhan az étel, miután kivették a belső szerveit, vagy a fiatal anya, aki az állandó kezelések miatt csak a telefonján keresztül lehet a családjával, és ilyen a kihullott hajjal és leműtött mellekkel is tovább élni akaró nőiességnek a kérdése. De ugyanígy olyan finom, ironikus áthallások is idetartoznak, mint a Hair híres dalszövegrészlete: I got my hair, I got my head… – ami most a rákos nő mobil csengőhangjaként, egy hajdani, öntudatos rocker énekhangján köszön vissza

Ám a fél életüket a kemoterápiával töltő betegek nem adták fel a küzdelmet az elkerülhetetlennel, sőt a hangulat olyan, mintha csak vidám, csajos délutánokat töltenének a kórházban, ahol a fő pletykatéma a sármos Katz fődoktor (Fekete Ernő). Az élcelődő és energikus idős hölgynek (Margitai Ági) eszébe sincs megannyi megpróbáltatás után pont a ráknak megadnia magát. Ennél még egy lépéssel tovább megy a szomszéd ágyon fekvő sorstársa (Hegyi Barbara), aki kifejezetten élvezi az új életét. Ugyanis hála a ráknak, a sorstól kapott egy második esélyt, régi haragosai megbocsájtottak, és most minden idejét az alternatív kezeléseknek és önmagának szentelheti. A harmadik beteg egy fiatal anyuka (Bánfalvi Eszter), aki nélkül a hat gyermeke és a férje egyszerűen életképtelen lenne. Neki pedig miattuk muszáj küzdenie. A három színésznő csodálatosan uralja a színpadot, az általuk megtestesített szereplők pozitív kisugárzása hamar átragad a nézőre is.

A frissen közéjük csöppent Talia Rothot, az ünnepelt dívát alakító Hernádi Judit ehhez képest egy cseppet haloványabb. A rák miatt érzett sokkja kevésbé átélhető, azonban ezt bőségesen ellensúlyozzák a Katz fődoktorral folytatott szópárbajai. Az előadás során végig felváltva kerekednek felül mind a többi szereplő, mind a néző szemében, és ezért teljességgel megjósolhatatlannak tűnik a küzdelmük végkimenetele is. Katz, aki az orvosi távolságtartása okán eleinte nem akarja látni a valódi embert (Nem magához jöttem látogatóba, hanem a betegségéhez), később hajlandó lesz vitába szállni a színésznővel a kezelés megszakításáról. Hiszen remény mindig van, és éljünk, ameddig csak lehet – érvel Talia ellenében, aki azonban a rövid, de tartalmasabb létezés mellett teszi le a voksát. Nincs jó vagy rossz választás, de valahogy és pláne minél gyorsabban dönteni kell, ha az ember hátralévő napjairól van szó.

Az egyes helyzeteket a táncos-zenés betétek domborítják ki és teszik mozgalmassá, így percekig képesek elemelni a történetet a maga realisztikus közegétől. Rémálomszerű, amikor Talia tehetetlen bábként lóg megannyi infúziós csőre függesztve, és kifejezetten szórakoztató Katz doktor vagy éppen a megszemélyesített rák (Nagy Dániel Viktor), ahogy showmanként udvarol. Habár formanyelvileg sokféle stílust megidézett Gergye a koreográfiában, a központi motívum a revü világa, amely túl azon, hogy a főhős díva foglalkozásával is párhuzamba állítódik, egyben a színpompás, szórakoztató, kötelezően vidám jellegével csak még inkább erősíti a gyógyuláshoz fűzött, gyakran erőltetetten optimista reményeket.

Mert van, amikor a rákból nem lehet felépülni, ezért van az, hogy az orvosok és nővérek munkájának része a látványos, de nem őszinte jópofáskodás is. Katz doktor banálisan magamutogató nyitószáma ezt érzékletesen fejezi ki. És bár ebben az össztáncban mindenki boldogan eltáncolja a maga részét, a halál súlya mellett ez az erőltetett jókedv egészen szürreális és mélyen irritáló szituációkat teremt, amiket Talia egyre kevésbé tud elviselni.

Mindeközben repkednek a háttérben a cinikus poénok és az ötletes, vizuális gegek, úgy, hogy ezalatt az előadás egy pillanatra sem veszíti el hiteles, keserű atmoszféráját. Nevetve sírunk. Mert a színészek által formált karakterek egyaránt lehetőséget teremtenek az intertextusokra (főleg Shakespeare) és a jól időzített kiszólásokra . Mégis, ki venne jegyet egy rákos nőről szóló darabra – kérdezi Talia. A közönséget elnézve sokan, és érezhetően senki sem bánta meg.
(2014. szeptember 23.)

Hajnal Márton

Forrás: http://www.7ora7.hu