Hernádi Judit: Csak azt mondd, hogy ennyi megérte

Megjelent: A Nők Lapja 2016.06.01-i számában (2016/22)
Szerző: Vass Virág

Tulajdonképpen – de lassan jön rá az ember – mindig minden interjúban ugyanazt kérdezzük Hernádi Judittól. Faggatjuk szerepekről, anyaságról, szerelemről, miközben azt szeretnénk kérdezni, milyen a szabadság íze? Ő pedig valahol minden válaszával azt üzeni, hogy a szabadság belső igény, és ő hajlandó megfizetni az árát ennek a fényűzésnek.

„A királynőt nem ismerik el” – nyilatkozta róla pályatársa Verebes István, mert meggyőződése, hogyha ez az izgalmas színésznő máskor, máshová születik, világsztár lett volna belőle. A budai vendéglőben, ahová percre pontosan érkezik, királynőként fogadják. De lehet, hogy csak én képzelem így, ő nem akar senkit lenyűgözni. Szórakoztatni sem akar, csak hát minden ízében, gesztusában színésznő. Hagyján. Jó humorú ember. A humora sosem bánt, nincs utóíze, abból a felismerésből táplálkozik, hogy emberek vagyunk, tehát önmagában véve fonák, tragikomikus teremtmények.

- A ház kínálatában szerepel egy torta, egy répatorta, amit rólad neveztek el. Hadd kapaszkodjak ebbe a morzsába, ennek a lapszámnak ugyanis az a témája, hogy milyen kézben tartani a sorsunkat, és az ember fejébe ilyenkor bekúszik, hogy vannak nők, akik felépítik magukat, vagy ahogy mostanában mondják, az „én márkájukat”. De lehet-e annál jobban kézben tartani a sorsunkat, mint hogy úgy rendezzük magunk körül a dolgokat, hogy pontosan azok lehetünk, akik vagyunk?
- Nagyon könnyen süllyed bele az ember abba, hogy nem meri fölvállalni a saját belső igénye által diktált döntéseit. Inkább csak álomként kezeli, nem realizálható valóságként. Kockázat a mindent vagy semmit érzete, hogy – amikor úgy hozza az élet – azt tudd mondani, hogy látom a másik utat is, és az annyira nem kell, hogy inkább fölteszek mindent egy lapra. Nem brahiból, hanem mert nem bírnám elviselni azt a másik utat. Aztán a legnagyobb érdekesség az, amikor az ember a saját toposzain túllépve belátja, hogy nem egészen úgy van az, igenis lehet gyávának lenni! Én is voltam az. A nagy döntések, a nagy vállalások ideje azért egy bizonyos korhoz köthető.

- Nem lehet, hogy az ember kerek születésnapok környékén jobban megilletődik a számoktól?
- Nem, én úgy gondolom, hogy igenis van az életben bizonyos időszerűség. Ötven után nem véletlenül ér utol sokakat a kapuzárási pánik. Legtöbbször a magánéleten csapódik ez le, de nem biztos, hogy ötven éves korban kell vállalni a nagy szerelmet… Mennyivel egészségesebb lenne huszonöt-harmincéves korban, és azt mondani, hogy most elmegyek vele, őt veszem feleségül, én döntök!

- Te ezt elég korán, tizenhét évesen, megtetted. Férjhez mentél, annak minden kockázatával, hisz lehetett tudni, hogy a diákszerelmek ritkán szólnak egy életre.
- Én igen. És hamar vége lett. Nem baj, ha az úgynevezett nagy forradalmi döntések, amelyek az ember életét teljesen felforgatják, inkább az ifjúság, legkésőbb a kora középkor idejére esnek, mert azután az embernek meg kell tanulni a kompromisszumokkal is bánni, tudnia kell, hogy mi az, amit el tud viselni, és mi az, amit nem. Most nagyon vicces lenne, hogyha annyira ki tudnék lendülni, mint fiatalkoromban. Kínos is meg vicces is.

- A születésnapodra készült egy önálló est, HERNÁDI pont címmel, amely vállaltan afféle leltár is. De miért pont? Miért nem pont pont pont?
- Már ezért a pontért is meg kellett küzdenem. Azt mondták, legyen ott a pont írásjellel. Mondtam, az nem jó. Azért kell kiírni, hogy pont, mert az három dolgot is jelent: van az az üzlet, ahol sok mindent lehet kapni, azt úgy szokták hívni, hogy pont. Ez az est is ilyen, sok mindent kínál. Aztán van egy dal, amelyben elhangzik egy olyan mondat, hogy Ha megérte, jöhet egy pont. Amikor az ember hatvanéves lesz, akkor is van egy pont. Kész. Ezért pont. Meg hogy pont az, ami, mert így írtam meg. Valóban leltár, a szekrényemet is kipakoltam. Hihetetlen boldogsággal töltött el, hogy azokat a mídereket – így hívjuk mi az olyan felsőrészeket, amelyek jók még rám most is, de egy kicsikét jobban tálalják az embert –, szóval én ezeket a mídereket kipakoltam. Olyan örömmel töltött el engem, hogy ezt meg tudtam tenni! Eldöntöttem, hogy ilyen típusú ruhát én már nem veszek föl. Van egy átmeneti időszak, amikor még akár lehetne, de már hezitálsz. Nehéz az. Jó néha becsukni az ajtót. Jó. Kedvelem.

- A legtöbbünk számára ajtót becsukni felér egy minihalállal. Hogy lehet ezt kedvelni?
- Fogalmam sincs. Engem fölszabadít, mert akkor, abban a pillanatban azt gondolom, hogy azzal nekem már nem kell törődni. Tulajdonképpen ez mindig arról a reményről szól, hogy hátha van még valami. Hátha. Valami, ami nem lehúz, mert teher, mert sok, mert ott van, mert törődni kell vele, hanem valami új.

- Tehát a míderek helyén most üres a polc?
- Most ebben a pillanatban üres a polc, igen.

- Az jó.
- Igen, szeretem az ilyet. Befejezni, a folyamat végén kimondani valamit.

- Ajtót becsukni végül is döntés. Anyaként is ki tudtad jelölni, hogy mostantól a gyerek önálló, akkor is, ha ki kell lökdösni a fészekből. A pszichológusok is azt mondják, ez nem a fióka dolga, a legtöbb szülő mégis képtelen megtenni.
- Én szeretem a dolgokat el- vagy bevégezni. Ha nem zárjuk le idejében, akkor belerondít az ember. Nekem is volt sok nehézségem anyaként, amikor elbizonytalanodtam, hezitáltam. Zsófi nem akármilyen lány. Sosem volt átlagos gyerek. Én sem voltam az egyébként, de ő másképpen nem volt átlagos. Aztán kamasz lett, az se volt könnyű, elsősorban neki nem volt könnyű, mert nem találta a saját útját. De ha visszagondolok, ez velem is így volt. Amíg nem találtam meg, hogy hol a helyem az életben, addig velem sem volt könnyű.

- Van, aki egy életet tölt el azzal a nyugtalansággal, hogy jó fele megy-e, nem mulaszt-e el valamit. Te mikortól tudtad, hogy a színészet a te utad?
- Egyesélyessé vált a dolog, amikor kirúgtak a gimnáziumból…

- Annak mi volt az oka?
- Összeszedtem harminchat igazolatlan órát. Folyton elkéstem. És azért késtem el, mert minden más jobban érdekelt, mint reggel fölkelni. Ez volt a helyzet. Harmincöt igazolatlan óra felett az ország összes gimnáziumából kirúghattak, nem volt kötelező, de a tanáraim úgy gondolták, hogy pedagógiai szempontból hasznos lenne számomra. Aztán egy-két hét múlva meggondolták magukat, azt mondták, hogy visszavonják. Addigra viszont már eldöntöttem, hogy elmegyek dolgozni, és estin vagy levelezőn befejezem a gimnáziumot, utána majd jelentkezem a főiskolára és kész. Hisz úgyis színész akarok lenni. Elmondtam az anyámnak, apámnak, azt mondták, ha elmegyek dolgozni, és közben folytatom a tanulást, akkor rendben van.

- Elvárták, hogy vállald a következményeket, ugyanakkor elfogadtak úgy, ahogy vagy, melletted álltak. Lehet ez a szülői támogatás eredője a te kurázsidnak?
- Ha arra gondolok, hogy honnan ered ez a fajta belső szabadság, a nagypapám jut az eszembe, anyám apja. Lehet, hogy anyám miatta is bírta jobban, volt neki kire gondolni, amikor ezt elszenvedte velem. Az anyai nagyapám ugyanis önálló, autonóm gondolkodású, saját maga döntő ember volt. A sztereotípiákat soha nem fogadta el, a dolgok mögé látott. És amit fontosnak tartott, bevállalta.

- Ez a fajta szabadság megkönnyítette vagy megnehezítette a sorsát?
- Nézd, mindegy, ő is meghalt, és én is meg fogok. Ő saját magával jól volt. És innentől kezdve teljesen mindegy, hogy más hogyan ítéli meg. Egy embernek kell megfelelni, saját magunknak, a saját prioritásainknak. A visszajelzéseket tudni kell okosan és jól használni, de az, hogy meghallgatom, még nem azt jelenti, hogy elfogadom.

- Milyen voltál te fiatal lányként?
- Én nem voltam fiatal lány. Most sem érdekel a korom, akkor sem érdekelt különösebben. Egy osztálytársam mondta a főiskolán, amikor tizennyolc voltam, hogy én legbelül örök negyvenéves vagyok. Ebben valószínűleg igaza volt, én nagyon hosszan konstans negyvenes voltam.

- Ez a virágkor az ember életében, legalábbis a felnőttkor, úgyhogy nem olyan rossz definíció.
- Meglehet, én sem tartom rossznak. De nem foglalkoztam a saját fiatalságommal, folyamatosan azt kerestem, hogy én hol vagyok ebben a dologban. Roppant hamar lezavartam a kamaszos lázadásokat. Onnantól kezdve, hogy kirúgtak, egyesélyessé vált az életem: vagy színész leszek, vagy színész leszek. Egyébként valószínűleg én ezt valahol mindig így éreztem. Amikor Zsófi kicsi lány volt, pontosan láttam rajta azt a pillanatot, miközben éppen festményeket nézegettünk, ő valamikor majd ilyesmivel fog foglalkozni. Grafikus lett. Hogy mellette sikeres énekesnő is, azzal sem okozott meglepetést. volt ugyanis egy korszaka, amikor valósággal belebolondult egy énekesnőbe, rongyosra hallgatta a kazettáit. Magát látta benne, azt, hogy ez az ő útja is.

- Ha ennyire elkerülhetetlenül sodródtál a színpad felé, volt időd végiggondolni, mit ad neked a színészet?
- Pénzt. Ez a feladatom, ezt csinálom, ebből élek. Hogy mi dolgom vele, még nem jöttem rá. Nem vagyok a végén ezek szerint. Ezt az önálló estet például három olyan bejátszásra építettem, amit ember nem látott, legalábbis kevesen, nem sorolhatóak a legnézettebb munkáim közé, de nekem valamiért fontos volt, hogy elmondjak róluk valamit. Ha mások ítélete által kellene összeszerkesztenem ezt a hatvan évet, akkor benne lenne a Sohase mondd és a Heti Hetes. Én pedig úgy gondolom, hogy nem ez a lényege az életemnek. A HERNÁDI pont-ban is benne van az, ahogyan a világról gondolkodom, ahogy látom az egésznek a nyomorát, amiben élünk, mert ez érdekel. Balgaság lenne azt gondolni, hogy más embert meg lehet változtatni. Balgaság azt gondolni, hogy másnak feltétlenül, akarattal jót lehet tenni. Éppen annyi rosszat lehet okozni a legnagyobb jóindulattal. Nagyon merem remélni, hogy azzal, amit én csinálok, nem nagyon ártok. Az egyetlen dolog, ami marad, ami megtehető, hogy az ember saját magát egy bizonyos mércén belül kezeli, és azt próbálja kitanulni. Saját magát. Semmi mást. Ha már saját magával elég jól van, akkor nagyon-nagyon sokat tett ezért a világért., ez az én véleményem. Több dolga nincs.

- Ez nagyon udvarias életfilozófia.
- De nem is tudsz mást csinálni! Ha mindig másokat próbálsz javítani magad körül, akkor az nem lesz jó. Az élet döntő pillanataiban mindig egyedül vagyunk, azt egyedül kell végigcsinálni. Amikor az ember együtt él valakivel, akkor is csak saját magával kellene törődnie, nem azzal, hogy a másik miért nézett oda vagy mit miért mondott, vagy miért nem jött haza. Inkább azzal kéne foglalkozni, hogy miért nem jönnek hozzám haza, mi az, amiért nem rám néznek, és mi váltja ki azt, hogy a másik olyat mond.

- A saját kapcsolataidban neked ez sikerült?
- Nem tudom, ezt nyilván azoktól kellene megkérdezni, akikkel éltem.

- Ha valaki jól van egyedül, az azt jelenti, hogy nemcsak mások, hanem saját maga számára is jó társaság. De ezt nem nagyon hiszi el a világ nekünk.
- Nem baj. Írd azt: megvonta a vállát és mondta: nem baj.

- Mi annak a tünete, hogy az ember jóban van magával? Látszik ez?
- Hogy nincsenek kisebbségi érzései, sem pedig frusztrációi. És nem sértett. A sértettség, azt hiszem, nem kikerülhető, majdnem mindenki sérül, de nagyon kártékony dolog. Ha kevesebb a sértettség, az már jó. Sok ember érez így ebben a világban most, de egy kicsikét tükörbe kellene nézni, hogy miért is sértődtünk meg. A boldogság, amit folyton számon kérünk, a mesében van; boldogan éltek, amíg meg nem haltak… Ez effektíve annyit jelent, hogy bekerültek a sírgödörbe, és már csak azt várták, hogy rájuk szórják a földet. Ennél unalmasabb, mint boldogan élni… nem sok van a világon.

- Kell az élethez indulat, a fájdalmak erős árama?
- Sokféle élet van. Anyukámat imádtam. Az én anyukám nem volt merész vagy forradalmi alkat, ő inkább megalkuvó volt és áldozatkész. Apukám ezt tudomásul vette és hagyta, hogy olyan legyen, amilyen. Én viszont ettől megbolondultam. Az áldozat típus fölébreszti a másik emberben a lelkiismeret furdalást, és anyám folyamatosan üldöztette magát.

- Elég gyakori női minta.
- Nem bírom elviselni. Nem bírom elviselni, érted? Én úgy éltem le az életemet, hogy az anyám áldozata volt az apámnak. Ha hiszed, ha nem, meghalt az anyám, és apám megszervezte a nagytakarítást, mosást, a vacsorát, mindent. A nővéremmel egyetlen egyszer nem kellett, hogy amiatt menjünk föl, hogy őt ellássuk. Vagyis teljesen fölösleges volt az anyám egész élete ebből a szempontból. Az apám megengedte ezt az anyámnak, mert látta, hogy erre van szüksége. Belement a játékba. Miközben apámat is szerettem és végtelenül tiszteltem, végig azt hittem, hogy az anyám az ő áldozata. Anyámat imádtam, mélyen közünk volt egymáshoz, vele beszélgettem, és én elhittem neki, hogy ő áldozat. Azt tudnám mondani ma neki, hogy anyukám, elérted a célodat. Így akartál élni, ezért akartál meghalni, ez sikerült. És nem kell haragudni rá, mert az anyukám így volt jól, ő ezt akarta csinálni, és én végtelenül hálás vagyok, hogy az életével megtanított rá, hogy minden felelősség az enyém. Az élet és a halál felelőssége is, nem másé. Borzasztóan fájdalmas, és borzasztóan gyönyörű, ugye?