Hernádi Judit és lánya, Tarján Zsófi: Ősi bizalommal egymás iránt

Megjelent: A Nők Lapja 2018.01.10-i számában

Hernádi Judit Magyarország egyik legismertebb színésznője, a lánya, Tarján Zsófia mégsem róla híres, hanem arról, hogy a Honeybeast zenekar énekesnője. Két híresség, két nemzedék, kétféle stílus és mégis hasonló küzdelem a felnőtt életút kezdetén. Mert mindig az eleje a legnehezebb, mondja erről Zsófi, mint ahogy a tengerbe is az elején a legbajosabb belemenni, mert ott partközelben még visszavernek a hullámok!

Judit éppen ebédel, amikor a kis étteremben találkozunk, pedig már délután három van, meg is kér, hogy hadd fejezze be. Persze „megengedem”, hiszen főpróbaidőszakban kissé átrendeződik az élet. Az étteremben családias a hangulat, ismerik őket és szerethetik is, mert más dolgok is szóba kerülnek. Zsófi a pincérnőnek mesél arról, hogy sportol, edzőterembe jár, szakértők segítik az életmódváltásban, ugyanis szénhidrát-anyagcserezavara van.
- Hogy derült ez ki? – kérdezem Tarján Zsófiát és ő láthatóan szívesen ecseteli a részleteket.
Tarján Zsófia: Ezt az állapotot a helytelen életmód váltotta ki. Nagyon hosszan jártam iskolába a gimnázium után is. A tanulás fontos része az életemnek. Elvégeztem egy grafikai iskolát, ahol éjjel dolgoztam a feladatokon, aztán egy zenei iskolát jártam ki, ahol rengeteget gyakoroltam szintén az esti órákban, emellett sok kijárással járt, arra sem volt időm, hogy normálisan egyek. Most, hogy nyugodtabb mederbe terelődött az életem, könnyebb egészségtudatosan élni.
- Valóban kevésbé stresszesnek éli meg a koncertezést, a fellépéseket, mint az iskolai éveket?
T. Zs.: Másképp nehéz a koncertezés. Nagy a felelősség. Amúgy az élet összességében nehéz. Bár ezeket én nem „nehézségeknek” hívnám, inkább feladatoknak. A Honeybeastben énekelni olyan elfoglaltság, amit sokkal lazábban csinálok, biztonságot ad az eddig megtett út.
- Az édesapja operaénekes és édesanyja is énekelt egy-két feledhetetlen dalt. El van rendelve, hogy mik leszünk?
T. Zs.: Nem feltétlenül, például nagyon sokáig szerettem volna sebész lenni. Akár lehettem volna az is, ha nagyon ráfekszem, de mégiscsak úgy döntöttem, hogy másik utat választok. Orvos is van a családban, ennek is van hagyománya.
- A sebészségben van valami agresszív.
Hernádi Judit: Igen, agresszív, de pozitívba fordítva. Valakibe bele kell vágni egy kést, de mégis jó dolog sül ki belőle. De tényleg bele kell vágni!
T. Zs.: Nem véletlenül nem lettem sebész, az az igazság.
H. J.: Nem bánom. Egy hamis hang kevesebb bajt okoz, mint ha mellévág valaki, az nem olyan jó. Annak pedig kifejezetten örülök, hogy megtalálta azt, amit szeret. Nem gondoltam volna, hogy énekes lesz. Azt, hogy rajzolni tud, hamar észrevettem. Egész apró gyerekkorában láttam, hogy a rajzainak van valami értelme, és a keze ügyes, de azt, hogy énekelni tud, azt nem.
T. Zs.: Szinte sorszerűen talált meg a zene. Volt egy ismerősöm, akit egy klubban ismertem meg, beszélgettünk, ittunk néhány sört, aztán egy év is eltelt, amikor rám írt egy sms-t, hogy nincs énekes a zenekarukban, és hogy megpróbálhatnám. Elmentem, megpróbáltam, és sikerült.
- Honnan tudta, hogy tud énekelni?
T. Zs.: Nem tudta, csak szimpatikus lehettem. Ez lett az első zenekarom, ahol death, noisecore metált énekeltem, vagyis nem énekeltem, inkább üvöltöttem…
H. J.: Ilyen hörgős dalokat – fintorodik el…
T. Zs.: És az anyám ezt látta…
H. J.: Igen, elmentem megnézni. Az volt számomra megdöbbentő, hogy előtte azt mondta otthon, hogy memorizálja a szöveget. Hosszan elvonult. Aztán meghallgattam és egy árva szót nem értettem, mert szerintem egy értelmes szó nem hangzott el, csak hörgés. De nem baj, ez így volt jó! Nagyon hangosan hörgött.
T. Zs.: Ez tizenkilenc éves koromban történt. Aztán a Balkan Fanatik talált meg egy grafikai feladattal, később valahogy tudomást szereztek a hörgős múltamról és felvettek rappernek… A rap kicsit éles váltás volt a metál után, de közben azért elhangzott egy-két dal, vokálozhattam is. Azt mondták, ha komolyan van kedvem a zenéléshez, akkor kezdjek el tanulni. Így kerültem a Kőbányai Zenei Stúdióba. Anyával akkoriban léptünk fel egy színdarabban, huszonhárom éves voltam. Totálisan éretlenül, képzetlen torokkal elég nehéz dalokat kellett elénekelnem, és nagyjából sikerült ezt megugranom.
- Ez volt az Egy színésznő lánya című darab, amit a Mayából írtak át, ami elég konfliktusos anya-lánya kapcsolatról szól. Mennyire volt ez igaz önökre?
H. J.: Valamit kell csinálni a színpadon, nem? De most őszintén!
- Szóval színház volt?
T. Zs.: Dráma.
H. J.: Megpróbáltunk ott valamit. De ettől függetlenül nekünk nagyon fontos pontja volt az életünknek. Mert sok mindent újra tudtunk gondolni, igazi gyógyterápia volt. Kettőnknek igen szoros a viszonya, és ha nem lettünk volna jóban, ha nem lett volna fontos a gyerekem, akkor nem veszekedtünk volna.
T. Zs.: Sikerült tisztázni a viszonyunkat, voltak ellentétek, ezeket a sebeket egy kicsit föltéptük, kitisztítottuk, hogyha már a sebészetről beszéltünk az előbb, aztán ezek már szépen be tudtak gyógyulni. A színdarab hatására megnyílt előttem egy út, centinként haladtam rajta, de mindvégig éreztem, hogy érdemes! Minél előrébb jutottam, annál jobban rendeződött anyával a kapcsolatunk.
H. J.: Utólag sokat gondolkodtam ezen, és eszembe jutott, hogy régen egy szép napon hazajött az iskolából és azt mondta, hogy ő el tudná képzelni, hogy csinál valamit a színpadon, nem színészként, de valamit. És akkor azt mondtam, hogy jaj, istenem, ne! Én, aki ugyanezen mentem keresztül! Mert a szüleim azt sorolták, hogy jaj, a kislányunk színész akar lenni az irdatlan magasságával és a két pálcikán hordott böggel, amit térdnek nevez. Elálló füleim voltak, szemüvegem, és ők az sulykolták, hogy ezzel a kinézettel az életben nem leszek színész, és akkor nekem ezzel kellett megküzdenem, ezen kellett magam átrágnom. Szóval, én, aki tudtam, hogy ez milyen nehéz, nem ismertem erre rá és ezért neki ugyanezt az utat végig kellett járnia. Talán még nehezebbet is, mert neki volt egy anyja, akinek az árnyékából ki kellett lépni, és elhinnie, hogy ő is valaki.
- Tényleg ilyen nehéz út volt ez?
T. Zs.: Sok munka volt jó irányba terelni a dolgokat. Szerintem, ha az ember azt csinálja, amit neki kell, sorra jönnek azok a lehetőségek, amelyek segítenek előrehaladni. A Kőbányai Zenei Stúdióban ismertem meg Kővágó Zsoltit, aki a Honeybeast billentyűse. Megkérdezte, hogy van-e kedvem megpróbálni az éneklést náluk. Volt. Azóta is a Honeybeastben énekelek. Nem tudom, miért pont rám gondolt, lehet, hogy anyám miatt, vagy mert jókat beszélgettünk, ki tudja… Általa ismertem meg Bencsik-Kovács Zoltánt is, aki szerintem jelenleg Magyarország egyik legjobb szövegírója és dalszerzője. Zoli nagyon összetett figura, komoly gondolatok vannak a fejében, mély érzésű, emellett nagyon művelt és tájékozott szerintem ezért ír jó szövegeket. Nagyon büszke vagyok a legutóbbi zenekari projektre, a Symphony című előadásra, amit tavaly az Erkel Színházban mutattunk be, mostanában pedig országszerte telt házzal turnézunk vele. Zoli zseniálisan tudja beépíteni a vonósokat és a kórust a könnyűzenei aranzsokba. (zenei háttér – a szerk.)
- A Honeybeast egyik slágerdalának van egy sora, ami úgy szól: „Hova is rejtsem el a szívem tőled, nehogy a végén majd összetörjed.” Szól ez a sor önről?
T. Zs.: Ezek a dalok alapvetően nem rólunk szólnak. Zolinak megvan az a képessége, hogy úgy dolgoz fel érzéseket, hogy azt sokan magukénak tudják gondolni. Hogy ez a sor igaz-e rám…?
H.J.: A mi kapcsolatunkra nem igaz. Rendesen kirakjuk a szívünket egymásnak. De egyébként nem könnyű kirakni.
T. Zs.: Ha szeretek valakit, nyitott könyv vagyok, minden gesztusomban olvasni lehet, viszont ha nincs meg a bizalom, elrejtőzöm. Anyámmal szemben nyilván nagyon ősi bizalmat érzek.
- Ez a szoros kapcsolat azt is jelenti, hogy Zsófi még otthon lakik?
T. Zs.: Tizenkilenc éves korom óta külön élünk. Jobb ez így. Én gondoskodom mindenről. Megvan a kis és nagybetűs életem, főzök, mosok, takarítok, és anyagilag is rendben vagyok.
H. J.: Erre nagyon büszke vagyok.
T. Zs.: Anyagilag nem is olyan rég lettem független. Másfél-két éve talán. Akkor szakadtam le a köldökzsinórról. Szép lassú volt ez a szakadás, de azért megtörtént. Nem messze lakunk egymástól, és hetente legalább egyszer találkozunk.
- Zsófi milyen kamasz volt?
H. J.: Nem volt olyan rettenetes, csak nála a kamaszkor elhúzódott kissé. Amíg kereste és rátalált arra az útra, amin sikeres lehet, az nehezebb időszak volt. Magamról is tudom, hogy amíg az ember nem találja meg azt az utat, ahol neki helye van, addig tényleg nehéz. Én is csak azután nyugodtam meg, miután felvettek a Színművészetire, és ezután is csak akkor, amikor láttam, hogy megállom a helyem. Kamaszként én bátrabb voltam és lázadóbb. Ő tizenkilenc után bolondult meg. Nem találta a helyét, nem tudta mi lesz vele, hogyan legyen, van-e értelme ennek az egésznek.
- Zsófi, ön hogyan fogalmazná ezt meg?
T. Zs.: Így. Tizenkilenc éves koromban volt a nagy váltás. A gimnáziumi évek kényelme után a felsőoltatásban kezdtem el tanulni, ahol nem figyeltek ránk annyira, felnőttként kezeltek. Diplomát ugyanis nem kötelező szerezni, de ha valaki akar, akkor meg kell érte dolgozni. Fura volt szembetalálkozni ezzel a felelősséggel., ráadásul akkor költöztem el otthonról, és azzal a teherrel is szembesülni kellett, hogy mosni, főzni kell, befizetni a számlákat, beosztani a pénzt… Eleinte iszonyú keserves volt, akkor is, ha közben sok segítséget kaptam. Nehezen viseltem, hogy az otthoni környezetből, a gyerekszobából hirtelen kiszakadtam.
- Ki akarta, hogy elköltözzön?
H. J.: Én akartam, mert nekem nagyon jó volt, amikor tizenhét évesen a szüleimtől kaptam egy lakást és külön élhettem. Én annak örültem. Nem tudtam, hogy ő nem! Büszke voltam magamra, hogy ezt meg tudom adni!
T. Zs.: Tényleg nagy ajándék volt! Ennek ellenére hiányzott a gyerekkor, a környező zöld, a fák, a régi iskola. Szeretem az állandó, bejáratott dolgokat, és egyszer csak ki kellett robbannom a rutinból. Nehezen éltem meg ezt a változást. Olyan ez, mint amikor az ember beugrik a tengerbe, az első méterek a legnehezebbek, mert a partról még sokáig visszavernek a hullámok! A hullámverésen valahogy át kell vergődni, és utána ott a végtelen óceán!

Szerző: Rist Lilla