Hernádi Judit és Gálvölgyi János: „Szomszédokból lettünk jóbarátok…”

Megjelent: A Story 2019.11.21-i számában

A nagy színészpárosok legtöbbször csak a színpadon vagy a kamerák előtt játsszák el, mennyire szeretik egymást. Jóval ritkább, hogy a való életben is szoros barátságot ápolnak. Hernádi Judit és Gálvölgyi János azon szerencsések közé tartoznak, akik mindenkor számíthatnak a másikra.

Kapcsolatuk nem is a színpadon kezdődött. „Véletlenül pont ugyanabban a házban laktunk a pesti Szemere utcában – kezdi a 71 éves Gálvölgyi. – Bár én már többször láttam Jucit, legelőször mégis a liftben beszélgettünk….”

A ház
„Elmeséltem Jánosnak, hogy én is színész leszek – folytatja a 63 esztendős Hernádi. – Akkor már a főiskolára jártam. Jó szomszédok voltunk, míg ugyanezt a ház többi lakójáról nem mondhattuk el. Az egyikkel különösen sok gondom akadt, még arra is felszólított, hogy ne mossak fogat, mert a ’zajától’ képtelen aludni…” Efféle háborúskodásból Jánoséknak is kijutott. „Megtapasztaltuk, hogy ha az ember egy picit is ismertebb az átlagnál, azt sem tudja mindenki elviselni. Különös módon, ha épp szerepeltem a rádióban vagy a tévében, már érkeztek is hozzánk a fenyegető telefonok – meséli Gálvölgyi. – A telefonáló egy úgynevezett konzervatív házaspár volt, egy házibaráttal. Akkoriban kerültek az üzletekbe a Rodolfo-bűvészdobozok, és ezek a szomszédok azzal vádoltak meg minket, hogy a feleségem otthon reszeli a dobozokba való kellékeket, mivel ő a híres bűvész lánya. Volt, hogy a rendőrséget is ránk hívták…”

A csókok
A liftes beszélgetés óta Hernádi és Gálvölgyi szoros barátságban vannak. „Tanúja voltam Judit első sikereinek, a Soha se mondd, illetve a Stollár Miki, a vízicsoda kezdetű dalok népszerűségének. Emlékszem, egyszer az utcasarkon megállított valaki, tudom-e, hol található a Stollár Béla utca, én meg azt feleltem: ilyen utca nincsen uram. Magamban még kacagtam is: a kérdező a nevet sem tudja jól, hiszen az Stollár Miki… Aztán felpillantottam és épp a Stollár Béla-utcatábla alatt álltam – nevet János. – Az első közös munkánkra viszont már nem emlékszem. De ez sokkal jobb is, mintha azt kellene mondanom: emlékszel az első fellépésünkre meg a másodikra? Az évtizedek alatt annyi mindent játszottunk együtt színpadon, moziban, rádióban és televízióban, hogy felsorolni, számba venni is lehetetlen. Filmben, színpadon rengetegszer csókolóztunk is, de ennél tovább soha nem jutottunk, és ezt egyikünk sem bánja…”

A titkok
A számos közös feladatból nem következik, de Gálvölgyi és Hernádi a magánéletük titkait is megosztják egymással. „Emberileg más a mi viszonyunk, mint a többi kollégával – szögezi le a színész. – Nagyon sok kiváló partnerem volt, van és remélem lesz is, de Juci valamitől egészen különleges. Mi mindenről szót tudunk váltani egymással, nem csak színházról. Igaz, én meglehetősen szemérmes vagyok, és restellem is a problémáimat rázúdítani Juditra. Mégpedig azért, mert ő pont olyan alkat, akire mindenki ráönti a maga gondját-baját. Nem akarom még én is terhelni, persze ha valami különösen fontos dologról van szó, akkor csak hozzá fordulok. Legyen az bánat vagy öröm. Amikor megtudtam például, hogy Kossuth-díjat kapok, a családom után őt hívtam rögtön. Nem minden kollégával teszi meg ezt az ember, mert a többség ilyenkor inkább utálkozik a siker, az elismerés miatt. Őszintén várom, hogy egyszer Judit hívjon fel engem ugyanezzel a hírrel…”

Az okok
Hernádi egyetért Gálvölgyivel: roppant erős köztük a lelki kapocs. „Egyszer egy bölcs azt mondta: ha egy ember tanácsot akar kérni, valójában már tudja, mi lenne jó neki, épp ezért legtöbbször olyasvalakihez fordul, akitől megerősítést kap – vallja a színésznő. Valószínűleg Jánossal is ugyanezért keressük egymást, mert hasonlóképpen gondolkodunk, és ugyanarra vágyunk. A humorhoz is nagyjából ugyanúgy viszonyulunk. Nagyon ritkán, ha szívből felnevetünk, ugyanazokon szoktunk derülni. Egyébként pedig mindketten éppolyan sötéten is látjuk a világot. A Heti Hetesben annak idején sokszor ültünk egymás mellett, és már a másik levegővételéből tudtuk, hogy az mit akar mondani. Ha visszagondolok, konfliktusunk Jánossal sohasem volt, még egy icike-picike se. Lehet persze, hogy valami aprósággal esetleg megbántottam, de soha nem tette nekem szóvá…” Gálvölgyi közben már ingatja is a fejét: nem, még ilyen sem fordult elő soha.

A gyerekek
A Játékszínben az utóbbi években is sokat játszottak együtt, de úgy hozta a sors, hogy a színpadon nem találkoznak mostanában. „Jelenleg nincs közös előadásunk – sajnálkozik Juci, ennek ellenére folyamatosan kapcsolatban vagyunk. Én is megnéztem János önálló estjét a Játékszínben, és remekül szórakoztam. Fel-felhívjuk egymást, és persze megnézzük a másik előadásait. Számon tartjuk az ünnepeket, születés és névnapon, meg karácsonykor felköszöntjük egymást. Mindent megbeszélünk, amiről érdemes szót ejteni. Hála istennek, régen voltak utoljára olyan magánéleti problémáim, amelyek miatt úgy éreztem, hogy mindenképpen ki kell öntenem a szívemet valakinek. A gyerekeinkről viszont rengeteget beszélgetünk, mit hogyan csináljon a szülő, hogyan érthetjük meg azt a generációt. Jól ismerem János lányait, és ő is őriz egy rajzot, amit még Zsófi lányom kiskorában készített neki. Amikor ő született, akkor költöztem el a Szemere utcából, így a gyerekeink között már nincs olyan szoros kapcsolat…”