Nagyon fiatal volt és gyönyörű. Valósággal hipnotizálta a kamerát. Lehet, hogy a forgatáson megszerezte az örökifjúság titkos receptjét, mert fantasztikusan jól néz ki. Pedig nem sokat pihen, keményen próbálják a Csárdáskirálynőt – ez lesz az idei nyár nagybemutatója a Szegedi Szabadtéri Játékokon –, és ebben Cecília parádés szerepe az övé.
– Először játszol a Dóm téren?
– Érdekes, pont húsz éve léptem fel először, a János a vitézben. Nem tévesztendő össze a János vitézzel, annak egy erőteljesen áthangszerelt változata volt. A zenéje még bakelit lemezen jelent meg, akkor még nem létezett CD.
– Hogyan gondolsz vissza a nyolcvanas évekre?
– Nem szoktam azon gondolkodni, hogy mi volt azelőtt. Nem nagyon. Olyan szándékkal soha, hogy mi lett volna, ha. Néha, amikor valami rímel az életemben arra, és így eszembe jut, akkor újabb oldalait fedezem fel a hajdan történteknek. Vissza nem vágyom, és mást sem kívánnék helyette. Nincsenek keserédes gondolataim, nem hajlok a nosztalgiára.
– Holott lenne mire emlékezni, épp a nyolcvanas évekből. Kezdve egy dallal, amely elválaszthatatlan tőled. Sohase mond…
– Hát igen, ezzel léptem be a nyolcvanas évekbe, végül is itt kezdődött minden. Az életem. Nagyon fiatal voltam. Huszonnégy éves. Éppen befejeztem a főiskolát, elkezdődött a pályám a Vígszínházban. A nyolcvanas évek közepén született meg alányom, attól kezdve lettem szabadúszó. Ha ránézek a lányomra, mindig elcsodálkozom, mekkora nagydarab lett, abból a pici gyerekből.
– A lányod nem kíváncsi a gyerekkorára?
– Különösebben nem. Tizenkilenc éves és a múltnál jobban érdekli a jövője, amiről nem nagyon tudjuk hogyan alakul. Szerintem teljesen normális dolog a részéről, hogy jobban foglalkoztatja az, ami még előtte van.
– Nincs olyan érzésed néha, hogy szívesen élnél egy másik korban. Hozzád nagyon illenének a húszas évek, a huszadik századnak az volt a fénykora.
– Minden akkor a legszebb, mielőtt szétrobban. Egy alma is akkor a legkívánatosabb, mielőtt megrohad. Amikor valami nagyon szép, már vége is van. Ezt jó, ha tudjuk. Úgyhogy addig örüljünk, amíg minden ilyen szar.
– Inkább térjünk vissza a nyolcvanas évekhez. Szavakat mondok, és majd meglátjuk, mi jut róluk az eszedbe. Könyv.
– Rengeteg könyvet olvastam akkoriban. Faltam a könyveket és adták is a kezembe. Akkor sikk volt az olvasás. Ha elmegyek valahová, szinte pontosan felsorolhatnám, mi van azokon a könyvespolcokon, amelyeket a hetvenes-nyolcvanas évek tájékán kezdtek megtölteni. Jézus király, Varázshegy, Bulgakov: Mester és Margharita.
– Divat.
– Szerintem ugyanolyan volt, mint most. Mindent lehetett hordani. Azt hiszem, akkor jött a válltömő, az tetszett. Bár elég széles a vállam, attól mégis jól tudtam kinézni. Persze, az is igaz, hogy ami divatos, azt előnyösnek is érezzük. Amikor megvettem az első tompaorrú cipőmet, úgy nézett ki benne a lábam, mintha levágták volna az összes ujjamat. Mégis elfogadtam, mert nem félek a divatos cipőktől.
– Akinek olyan lába van, mint neked, annak nem is kell.
– 41-es. Jó, mondjuk tartozik hozzá egy felépítmény is.
– Szerelem.
– Viharzó volt, mint rendesen.
– Szerep.
– Nagyon sok mindent játszottam, nem emlékszem már rájuk. Olyan egy sincs nálam elrakva egy kis dobozban, hogy őt szerettem a legjobban. Megvolt, elmúlt. Jöhet a következő.
– Mostanában nagyon jó szerepekben láthatunk.
– Mindig jó szerepeket szoktam játszani, hála a jó Istennek. Kopogjuk le. Miskolcon az Öreg hölgyet, a Tivoliban Az egy csepp méz anyaszerepét. Most az Az ifjúság édes madarára készülök Sopronban, utána visszamegyek Miskolcra, ahol úgy néz ki, olasz rendezővel dolgozom, egy Ödön von Horváth darabban. Nyárra még itt van Cecília.
– Magadon észlelsz változásokat?
– Mire gondoltál most? – néz rám összeráncolt homlokkal.
– Mintha enyhült volna a híres hernádis flegmaságod. Valahogy elnézőbb lettél. Megértőbb.
– Nem azért, mert bölcsebb lettem. Egyszerűen elértem azt, amit valaha el akartam érni, elég gyorsan. Már nem kell megharcolnom azért, hogy megismerjenek és elfogadjanak olyannak, amilyen vagyok. Vannak bizonyos korszakok az életünkben. Az egyikben küzdeni kell, a másikban egzisztenciát teremteni, utána gyereket szülni. Itt most már nem erről van szó. Ami megvolt, az kipipálható, ami nincs, az már mindegy. Nagyon szomorú lettem volna, ha én húsz éves koromban vagyok megengedő. Mire lettem volna? Egyszer például azért nem kértem útlevelet – ez még a hetvenes évek elején történt –, mert azt mondta egy rendőr a belügyben, ahol a nyugati útleveleket adták, hogy „üljön le". Közöltem vele, hogy nem akarok leülni. Erre rám kiabált, hogy tessék leülni. Úgy gondoltam, én döntöm el, hogy leülök a székre, vagy sem. Inkább nem utazom és tehetnek egy szívességet. Nem utaztam. Pedig ez lett volna a nászutam, és itthon maradtam. A férjem nélkülem utazott el, az anyósommal.
– Azt hiszem, nem akartad nagyon ezt a nászutat.
– Ebben van igazságod. Lehet.
– Épp azt akartam megkérdezni, hogy mit utáltál legjobban a nyolcvanas években.
– Hát ezt. A hatalmaskodást. Mai napig összeszorul a gyomrom, ha odaérek a határhoz. Akkoriban úgy kellett kilopni a „dugipénzünket" – mindenki vitt magával –, nálam is volt mindig, de én a pénztárcámban vittem át. Eldöntöttem, hogy nem vagyok hajlandó lopni. Miattuk. Ha nem engednek át, dögöljenek meg. Ezek nagyon kemény dolgok ám, de tizenhét évesen sem voltam hajlandó megalkudni. Borzalmas lehettem, valószínűleg. Holott nem a környezetemet akartam megváltoztatni, csak azért küzdöttem, hogy engem ne változtasson meg a környezetem. És ez nagy különbség.
– Mire vágyódtál a nyolcvanas években, amit nem kaptál meg?
– Soha nem vágytam arra, ami elérhetetlen. Utazni vágytam, és akkor már lehetett kicsiket utazgatni. Azt hiszem, ekkor mentem először nyugatra, méghozzá Olaszországba, a Vígszínházzal. Kocsim is volt, már 1978-tól. Trabanttal kezdtem, utána jött a Skodám, majd az első nyugati autóm, egy Renault. Nagyon szerettem. De ezzel már véget is értek a nyolcvanas évek.

Vadas Zsuzsa