Szombat délelőtt: madárcsicsergés, napsütés, no meg kapucsínócapucchino és narancslé. Ebben a tavaszi idillben beszélgetünk Hernádi Judittal. Az idill akár hamis is lehetne (ebben az esetben nem az), de Hernádi Judit soha – ő egy őszinte ember!

Mi szeretett volna lenni kislány korában?

– Úgy emlékszem, hogy állandóan színész akartam lenni. Tényleg! Más nem akartam lenni. Igaz, egyszer, amikor azt akarták nekem bedumálni, hogy mindenki színész akar lenni, és az olyan hülyeség, akkor fél évig fizikatanár akartam lenni, de aztán mégsem.

Miért pont fizikatanár?

– Mert az akkori fizikatanárom szimpatikus volt. De a következő félévben elment és jött egy másik fizikatanár – az már nő volt –, és az borzalmasan unszimpatikus volt. Úgy hívták, hogy Laci mama… Annyira utáltam a fizikát, hogy az addigi ötös után majdnem megbuktam belőle. Ennyit a tanárokról.

Minden kislánynak van olyan időszaka, amikor színésznő akar lenni, nem? Csak később nem mindegyiknek sikerül.

– Emlékszem, általános iskola legelején úgy belém nyilallt, amikor az osztályból az egyik kislány, a helyi üdvöske, azt mondta, hogy ő színésznő lesz. Az olyan volt, mint ha mellbe vágtak volna – nem! Miért ő? Én! Erre a fizikai fájdalomra most is emlékszem; láttam rajta, hogy ő csak most akar színésznő lenni, csak úgy mondja. Pedig én nem csak úgy mondtam. De hogy miért, azt nem tudom – elgondolkodik… Ráadásul csinosnak sem voltam mondható, szavalni nem szavaltam, szerepelni nem szerepeltem. Nem tudom miért.

Színésznősdit sem játszott otthon?

– Mi az a színésznősdi?

Amikor a kislányok otthon azt játsszák, hogy ők a primadonnák, általában anyukájuk ruhájában.

– Nem, olyat sosem játszottam. Szerepeket valóban játszottam, embereket játszottam el, de nem színésznőt! Egyébként ez tényleg milyen jó meghatározás, hogy aki színésznőt játszik, az nem biztos, hogy színésznő lesz. Hányan játsszák a színésznőt – nem csak a kislányok, később is… De nagyon nehéz dolog ám, szembe nézni azzal a konvencióval, hogy mit is akarsz te, és hányan akarják még?! Színésznő akarsz lenni? Hát ne viccelj! A családomban sem volt semmi előzménye ennek a szakmának.

Hogy fogadta a döntést a család?

– Azt gondolták: szegény, majd biztos rájön, hogy ez nem megy, aztán valami lesz. Majd maximum férjhez megy!

Férjhez is ment!

– Igen, mentem, mentem – mosolyog.

Milyen volt a felvételi a főiskolára – az híresen nem könnyű?

– Engem elsőre fölvettek, és akkor én rendesen készültem is rá. Jól sikerült, mindegyik akadályt jól vettem. Biztosan nem csont nélkül, de bepattanó voltam. Szóval az jó volt, na!
Nem volt kétesélyes életem, egyesélyes volt. Ezért volt ádáz a küzdelem benne.

Mennyire kellett kompromisszumokat kötnie?

– Mindig igyekeztem megérteni a velem szemben állított követelményeket, magamévá tenni azokat – akkor én is hiszek bennük. Ha nem sikerül, akkor nem tudok kompromisszumot kötni, nem megy, belebetegszem.

– Ezek szerint ahhoz, hogy sikereket érjünk el, nem fontos kompromisszumokat kötni az életben?

– Miért gondolják, hogy én annyira sikeres vagyok? A sikernek olyan sok nézőpontja van! Az egyik oldalról sikeres, a másik oldalról nem. Nem csak a szakma vagy a magánélet szempontjából. Itt van ez a csésze: egyfelől sikeres, mert belefért a kapucsínó, másfelől nem, mert letörik a füle. Talán ez nem volt a legjobb példa, de mindent lehet így nézni, főleg az olyan szubjektív dolgokat, amilyen az én pályám. Egyfelől sikeres, másfelől meg nem. Egyébként a sikernek periódusai vannak, és ezek egyáltalán nem azonosak azzal, amit kívülről látnak. Az ember már sokkal hamarabb egy hullámnak a tetején van – mire ezt észreveszik, addigra rendszerint lefelé megy –, és akkor nagyon oda kell figyelni, hogy ne higgye el, hogy még fönt van. Vagy legalább is tudnia kell, hogy ez már nem olyan.

Ha az embert szeretik, az sikernek számít?

– Jó egyfelől, de másfelől nagyon nehéz. Elvárnak tőled bizonyos dolgokat. Tőlem például azt, hogy jókedvű legyek, és abba belehalok! Nem lehet mindig mindenki vidám! Megkérdezik tőlem, miért van rossz kedvem. Nincsen rossz kedvem, csak most éppen bevásárolok. – Nevet.

Arra is oda kell figyelni, mikor, hol, mit mond az ember…

– Én nem nagyon figyelek oda. Arra figyeltem oda mindig, hogy lehetőleg fel tudjam vállalni a saját gondolataimat. Tudjam, hogy mit beszélek, aztán ami jön, azt vállalni tudjam – a tévedéseimmel együtt. Mert, mint tudjuk, tévedni emberi dolog.

Ha az ember kimondja, amit gondol, az előbb vagy utóbb visszaüthet.

– Rövid távon persze, hosszú távon soha! De én nem bántam meg, amit eddig tettem. Az összes döntésemet felvállaltam, és utána nem is rágódom. Én nem tudtam volna úgy élni, hogy valamit nem mondok ki, és továbbra is tartom a kapcsolatot azokkal az emberekkel, akikkel nem szeretném. Mindig idejében szólok. Néha volt lelkiismeret-furdalásom, ha konfrontálódtam valakivel, de hosszú távon mindig igazam lett: kiderült róla, hogy nem jó ember.

Ezek szerint jó emberismerő?

– Általában igen. Kevés a tévedésem, de volt.

Mint anya, tudja „kamatoztatni” ezeket a tulajdonságait?

– Erről a lányomat kellene megkérdezni. Ő is nagyon sok szempontból olyan, mint én, nem könnyű neki. Persze ő azért ő, de van neki egy rettenetes természete – nevet. – Hát, nem lesz könnyű élete neki sem.

Ezek szerint önnek sem volt könnyű élete?

– Nem volt könnyű, de egyébként olyan unalmas lenne! Utólag mindig belátom, meg tudom is, hogy az a jó, mikor nehézségek vannak – volt egy magyartanárom, aki azt mondta, hogy a nehézségek azért vannak, hogy legyőzzük őket. Az hagyján, hogy azért vannak, de az a szép, amikor legyőzzük! Mégis, amikor ott állok egy hegy előtt, nincsen jó kedvem, pedig örülnöm kéne. Hú, micsoda feladat, hú, milyen jól estem hasra, de mégsem – érdekes módon csak a háromnegyede felé kezdem jól érezni magam, amikor biztos vagyok benne, hogy meg tudom csinálni. Kár, jobb volna, ha végig tudnék örülni. De ha vége van, az isteni! Úgy felejtem el, ahogy volt!

Mi az, amit még nagyon szívesen csinálna, színház film, vagy akár valami teljesen más területen?

– Azonkívül, amit most csinálok, mást nem nagyon tudok. Ahogy az ember előre halad a korral, úgy esnek ki a lehetőségek. Amikor valaki megszületik a lehetőségek jó egyharmadát veszíti el csak azzal, hogy nemet „választott”. Például amire az embernek mindig van lehetősége, a nemétől függetlenül, az az, hogy nemet mondjon. Szerintem például a sikernek ez egy nagyon nagy előfeltétele, hogy az ember határozottan tudjon nemet mondani.

Mennyire fontos az, hogy kikkel dolgozik együtt?

– Az jó, ha ismerősökkel. Csak én nem szeretem a megszokást. Ez nem azt jelenti, hogy nem vagyok csapattag – ezt mindig összetévesztik. Nem szeretem a kényszert sem. Nem szeretem azt a folyamatot, ahogyan a színházi társulatok alakulnak. Nem mondom, hogy nincsen rá szükség, de hadd legyek én szabadúszó. Nem bízom abban, hogy egy másik ember pontosan tudja, hogy nekem mi a jó. Azt elhiszem, hogy egy darabig tudja, de azt nem, hogy mindent tud, és ő határozzon meg mindent. Ez is a lehetőségek vesztése: más mondja meg, ki vagyok, mennyit érek, mire lehet tőlem számítani. Ez a társulati lét. Van, akinek erre van szüksége, az akol melegére. Nekem nincsen szükségem erre, az akol melegében én eltunyulok, elalszom, ellustulok.

A Heti Hetes stábja ebből a szempontból mennyire tekinthető társulatnak?

– Egy érdekes szabadelvű társaság, olyan szempontból, hogy egyikünk sincs leszerződve. Minden egyes alkalommal új szerződés készül. Én ezt imádom! Érezhetem magam biztonságban, mert tudom, hogy szeretnek, tudom, hogy számítanak rám, tudom, mit tudunk megbeszélni, mit nem – itt az egész szerkesztőségről beszélek, nem csak arról a hat emberről. Mégis, ha én azt mondanám, hogy soha többet nem tudok menni, az emberi fájdalmat okozna, de semmilyen szerződési kényszert nem, és ez isteni! Nem kell visszaadni a karikagyűrűt.

Hogyan lehet ennyi pasival együtt dolgozni?

– Ez egy pasiműfaj. Igen, szeretek az ilyen műfajokba belekontárkodni, szeretek férfiöltözőben öltözni. Ugyanakkor én nőpárti vagyok, a nők mellé szoktam állni.

Hol láthatjuk legközelebb színpadon?

– Én most nagyon keményen fogok dolgozni Miskolcon. Van egy nagyon jó olasz rendező, Paolo Magelli, nagyon különös dolgokat szokott rendezni. Most egy Ödön von Horváth-darabot, és mellé párhuzamosan, – vagy előtte, vagy utána, vagy másnap, ez még nincsen eldöntve – ugyanez a csapat, pár emberrel kiegészítve, egy Ödön von Horváth-játékot játszik majd Európa agyő! címmel. Egyszerre fogjuk próbálni, én el nem tudom képzelni milyen lesz, különleges biztos! Szeretem, amikor ilyen nagy egyéniségek az embert picit átmossák, az nagyon jó! Nagyon nehéz lesz, nagyon nagy hegy előtt állok, de azt gondolom, hogy ez jó lesz!