Hernádi Judit: Minden sorból kilógtam

Megjelent: A Nők Lapja Egészség 2019. áprilisi számában

Nevéről mindenkinek eszébe jut valami, egy sláger, egy tévésorozat, egy show, egy színdarab, vagy mind egyszerre. De említhetnénk különös hangszínét, elnyújtott szövegeit vagy azt, ahogy a szemét forgatni tudja. Hernádi Juditot nem kell senkinek se bemutatni.

Az interjú, mint valami színdarab, több – pontosan három – felvonásos lett. Az első felvonásban egy ideges, ügyetlen, rosszul felkészült újságíró és egy kicsit ellenséges, kedvetlen és kekeckedő interjúalany beszélget, vagy legalábbis próbál beszélgetni egymással egy kávézóban. Kevés sikerrel. A másodikban elkezd leomlani a köztük lévő képzeletbeli betonfal, megváltozik a testbeszéd, lesznek gesztusok, összenézések, mosolygások és elindul a beszélgetés. A felvonás végén a kávézóból kifelé tartva még egy ölelésre is futja. A harmadik felvonás egy telefonhívással kezdődik, aminek az eredményeképpen létrejön egy újabb találkozás. Helyszín most egy budai lakás, szereplők a kicsit ideges, de lelkes újságíró és a nyitott, jókedvű, elgondolkozós színésznő, a díszlet darabja egy Lajos névre hallgató francia bulldog, kotyogóban éppen lefőzött kávé, hozzá habosított laktózmentes tej, almaszeletek az asztalon.

1. FELVONÁS
- Egy rendezvényen beszéltél arról, hogy a pályádat három korszakra osztod. A Sohase mondd című dallal fémjelzett első szakasz, amikor énekesnőként ismert meg a közönség, majd a televíziós időszak, és a jelenlegi, amikor leginkább színházban játszol. Mit gondolsz végig, amikor jön egy újabb színházi felkérés?
- Öt dolgot: mit, mikor, kivel, mennyiért és meddig.
- Ebben a sorrendben?
- Nem feltétlenül. Ha adódik egy olyan munka, ami nem annyira vonzó a benne dolgozó emberek miatt, de sokat fizet és rövid ideig tart, akkor azt nagy eséllyel elvállalom. És persze vannak emberek, akiknek bármikor igent mondok.
- Például Alföldi?
- Igen, mert ő annyira vonzó és annyira érdekes vele dolgozni. Ez minden mást a háttérbe sorol, most is így vállaltam el egy őszi bemutatót, de erről még nem szeretnék beszélni.
- Ha én egy ismeretlen rendező lennék, és hoznék neked egy darabot, volna esélyem?
- Először beszélnem kellene veled, mert ez egy nagyon személyes dolog. Ha úgy érezném, hogy érdekes, amit csinálsz, lehet róla szó. Nemrég megkeresett például egy ismeretlen rendező, a második darabját akarta velem megcsinálni vidéken, szobaszínházban. Amit felvázolt, nagyon tetszett, de végül nem tudtam elvállalni az utazások miatt.
- A tévébe nem vágysz vissza?
- Most biztosan nem. Ahova én visszavágynék, olyan tévé most nincs.
- Egy talkshow-ban el tudnálak képzelni…
- Annak már régen vége.
- Újrakezdődhetne.
- Szó sem lehet róla. Ami megvolt, az megvolt. Olyan ez, mintha kétszer ugyanahhoz a férfihoz mennék férjhez. Na ne!
- Nézőként is jársz színházba?
- Persze, ami érdekes, azt megnézem.
- Honnan tudod, hogy érdekes?
- Van egy belső kör, ahol ezt megbeszélitek?
- Soha nem érdekeltek a belső körök, azok a helyek, ahova fel kell iratkozni, ahova külön kell jelentkezni.
- Még akkor sem, ha mondjuk ez egy kulturális műhely?
- Ebben sem hiszek.
- Miben hiszel?
- Egyedül magamban. Nem bírom, ha befolyásolni akarnak, pedig ez a világ most erre épül. Szeretnék a lehető legszabadabban működni az életben, és ehhez fontos, hogy olyan impulzusok érjenek, amelyeket nem lehet előre kiszámítani. Egy ilyen kulturális műhelyben minden kiszámítható, mert hát ugyanazok az emberek járnak oda, akik valószínűleg ugyanazt mondják majd. Engem ez soha nem érdekelt. Majd én eldöntöm, hogy kinek a véleménye számít, és kié nem. És nem félek a sajátomat is megmondani. Én már tanácsoltam el a pályától például újságírót.
- Remélem, nem én leszek a következő…
- Rossz érzés, ha elmondasz egy személyes történetet, a másik meghallgatja és leírja. Közben meg átformálja. Értem én, hogy ez a dolgotok, átdolgozzátok, átengeditek magatokon a szavakat, de a lényeg mégiscsak az, hogy megváltozik az én személyes történetem.
- Idegesít?
- Igen. Meg egyébként se jó magamról beszélni. Egyedül politizálni szeretek az interjúkban, mert akkor végre nem rólam van szó, hanem az életről. A kulturális forradalomról, a jövőképről, a változásról. Ehhez képest te csak rólam kérdezel.

2. FELVONÁS
Miután a beszélgetés teljesen elakad, néhány pillanatnyi kínos csönd után megpróbálunk a szavaknak új utat törni. Megállapítjuk, hogy mégiscsak a Nők Lapja Egészség kapcsán találkoztunk. Tiszta lapot nyitunk és indítunk az egészség oldaláról.
- Ne gondold, hogy nem törődöm az egészségemmel. Igenis fontos, legalábbis mostanában. Például tornázni járok, pedig ez nem volt jellemző rám. Én, aki a mozgást sohasem szerettem, egy labdát nem tudtam elkapni. Fel is voltam mentve, nem bírt nézni a tornatanár. Egészen a változókorig tartott ez az állapot, addig a jóisten megőrizte a jó alakomat. Utána nekem kellett tenni érte, ezért most van egy edzőm. Tulajdonképpen miatta járok el mozogni.
- Magadtól nem biztos, hogy elindulnál?
- Nagyon megkedveltem őt, és az külön jó, hogy mindig az adott pillanatban dönti el, hogy éppen milyen mozgást végzünk. Neki az a lényeg, hogy az aznapi maximumot adjam. És mivel látom, hogy ez neki fontos, nem teszem meg vele, hogy nem jelenek meg. Tulajdonképpen az tart sakkban, hogy ő ott van.
- Fontos, hogy jól nézz ki?
- Hagyjál már! 63 éves vagyok. Nem ez a fontos, meg egyébként is mit számít, hogy mit gondolnak rólad? Világéletemben ezt próbáltam lefejteni magamról.
- Mikor 17 évesen eltanácsoltak az iskolából, akkor biztosan volt benned egy olyan érzés, hogy na, majd én egyszer megmutatom ezeknek…
- Akkor még talán, de valójában sokkal erősebb volt bennem az, hogy rájuk se bírok nézni és kiiktatom őket az életemből. Pedig voltak ott tanárok, akik nagyon is aggódtak értem, mert féltek, hogy elkallódom.
- Te nem aggódtál?
- Nekem akkor már csak azon járt az eszem, hogy meg kell ezektől szabadulnom. Pedig azt kevesen írták meg, hogy bár kirúgtak az ország összes középiskolájából, aztán kaptam még egy esélyt. Hogy visszamehetek és folytathatom az egészet. Csak én akkor már nem akartam visszamenni. Pedig tudtam, hogy el kell mennem dolgozni nyolc általánossal, és majd mellette estin végzem az iskolát, de én már sokkal inkább ezt választottam, mint a meghunyászkodást. Talán akkor fogalmaztam meg először, hogy a legjobb dolog kilógni a sorból. És akkor megszabadulsz a muszájoktól, a korlátoktól.

3. FELVONÁS
- Most mit akar tőlem a kutya?
- Csak azt, hogy harcolj, azért a labdáért. Nem úgy van az, hogy odaadja, te eldobod, ő meg visszahozza. Szerezd meg tőle a labdát, aztán rúgd el. Ő megszerzi, és te újra harcolhatsz. Jó, mi?
- Nagyon bírod?
- Jaj, nagyon. Kár, hogy nem az enyém. Zsófi lányom vette öt éve, de szerencsére sokat van itt. Pedig én eleinte tartottam tőle, eleve utáltam a kutyaugatást. De Zsófi mindenképpen akart magának egyet, aztán tessék, most meg imádom Lajost.
- Ez egy férfinév.
- Ő tulajdonképpen Louis. Merthogy francia.
- Úristen, meghámozod az almát, te megeszed a héját, ő meg kapja a letisztított almaszeleteket?
- Imádom a héját. Nem tudtad, hogy abban van a vitamin? Ez a kutya meg… a mandarinért is odavan. Na, miről is nem beszéltünk? Például a lelki egészségről, ami persze összefügg a testivel, de az én pályámon különösen fontos, hogy tisztában legyünk önmagunkkal. Hiszen miként is építenék fel egy szerepet, ha nem tudom magam lecsupaszítani, hogy aztán a rendező elképzeléseit befogadjam?
- És mi van, ha valami mégsem úgy megy, ahogyan azt a rendező elgondolja?
- Akkor megmondja, hogy nem csinálod jól.
- Bírod a kritikát?
- Megtanultam elfogadni. Persze fáj, ha azt hallod, hogy nem vagy jó, de én megtanultam, hogy a fájdalmat nem dédelgethetem. Öt-tíz perc, és tovább lépek. Jó esetben tudod, hogy a rendező nem sértegetni akar, hanem a célért – a jó előadásért teszi a megjegyzéseit.
- Nagy közhely, de tény: küzdelmes ez a színészlét.
- Próbáltam mindig pozitívan megélni. A művészet azt jelenti, hogy átformálod a dolgokat, magadba engeded az érzéseket. Például nagy ajándék eljátszani egy gyilkost, mert átélhetsz egy dühöt. Hányszor gondoljuk, hogy de jó lenne valakit megfojtani egy kanál vízben, én meg tessék, megtehetem. Én nem harcnak élem meg a munkámat, hanem örömnek. Hiszen majd’ minden előadás épít, és nem csak épít, hanem ad is: a közönségnek. Hálás vagyok a sorsnak, hogy így élhetek.
- Bakancslistád van?
- Igen, utazás, miegyéb. Látod itt ezt a kockás papírt? Ide írom a feladataimat. Például itt a jobb felső sarokban van a szekrénytakarítás, de ne röhögj, van ennél sokkal fontosabb is.
- Jól teleírtad.
- Pedig ez csak néhány napra szól. Ha végeztem vele – látod, amin túl vagyok, azt kisatírozom –  , a felénél összetépem, aztán újra felezek és tépek. Nyolc darabban végzi a kukában. Jöhet az új.
- Enyhe kényszeresség?
- Lehet nem is enyhe… Ráadásul csak erre a sárgás, kockás papírra bírok írni, amit már alig gyártanak. Nemrégiben elfogyott, a fűzfői papírgyárig jutottam, ahol aztán szereztek nekem még néhány stóccal. Ez adja a keretet a napoknak, hónapoknak, ellentétben azzal, hogy tervezni előre meg nem szeretek. Legyek túl a kötelezőkön, a többi majd jön magától. És látod, itt van a te neved és a telefonszámod. Nemsokára ezt is satírozom. Nyugi, nem lesz közben bennem rossz érzés.

Szerző: Vályi-Nagy Erika