Igény tehát van rá, de a színpadra álmodások rendre rémálommá válnak, ha a néző nemcsak múzeumivá kopott üres reprodukciót akar látni, hanem értelmezés után is kutat a színen. (Ha már Szeged: néhány éve rémülten szöktem meg a kőszínház Csárdáskirálynő előadásának első felvonása után. A kép tipikusnak mondható vidéki viszonylatban: ócska, de csillogónak álcázott díszletek között a prózai társulat tagjai kétségbeesett igyekezettel próbáltak értékelhető énekprodukciót nyújtani, csekély sikerrel.) Ahogy az évtizedek óta tetszhalottnak nyilvánított opera esetében ha talán nem is tömegeket, de jól körvonalazható réteget sikerült megnyerni az új idők új szeleinek (Zsótér Sándor, Vidnyánszky Attila és mindenekelőtt Kovalik Balázs rendezéseire gondolok), itt lehetne az ideje hasonló csodát tenni a sokak-sokunk szemében mostoha műfajként kezelt operettel is (bárcsak láthatnánk Zsótértól Kálmán- vagy Lehár-rendezést…). Mostoha, hiszen bár az Operettszínház musical- és operett-előadásai táblás házakkal mennek, a színházi szakma jó része lenéző mosollyal fogadja az itt készült produkciókat, s legtöbbször kritikára sem érdemesíti azokat (kivéve, ha az előadások vélt vagy valós okot adnak a földbe döngölésre). A műfaj értelmező újraélesztése azért is fontos volna, mert a most cseperedő generációk már legfeljebb hallomásból ismerik Ascher Tamás, Ács János vagy Mohácsi János egykor jelentős operett-interpretációit.

Az Alföldi Róbert rendezte szegedi Csárdáskirálynőt igen hatásos médiakampány előzte meg, amelynek során a rendező tudatosítani igyekezett mindenkiben, hogy véletlenül se szokványos feldolgozásra számítson. Alföldi munkáit ismerve ez valószínűleg eleve keveseknek jutott eszébe, de a reklámhadjárat is sikeres volt: három telt házas előadást és egy hasonlóan zsúfolt főpróbát követően a szervezők igencsak elégedettek lehetnek. Az Alföldi nyilatkozataiban megjelenő hívószavak előre megválaszolták az operettel szemben hozzám hasonlóan szkeptikus lelkekben megfoganó kérdéseket. Az égen-földön-vízben játszódónak beharangozott produkció önmagában talán még nem indít sokakat szegedi zarándoklatra, a vidéken ritkán látott fővárosi sztárparádé azonban már jóval vonzóbb lehet. Számomra a fiatal, feltételezhetően nem operetten szocializálódott rétegek tudatos megcélzása, vagyis egy a műfaj szempontjából eddig nemigen észlelt új réteg felé történő nyitás bizonyult a legfontosabb lépésnek. De hiába a hangzatos ígéretek, a lényeg mégiscsak a végeredmény, ideje tehát mérleget vonni: Alföldi Róbert Szegeden élvezetes, következetesen végiggondolt előadást készített a Csárdáskirálynőből. Az már nem (feltétlenül) rajta múlott, hogy a produkciónak akadtak hiányosságai.

A valószínűtlen nagyságú színpadra Menczel Róbert és Selmeczi T. György statikus, a Dóm kényszerű hátterébe diszkréten beleolvadó díszletet tervezett. Meglepően hat, de izgalmas asszociációkkal indít már a nyitány: Szilvia mintha egyenesen a Dómból érkezve lépné át az orfeum küszöbét… A fogadalmi templomot tehát az ilyenkor szokásos leplekkel nem takarják el, az épület később (is) játszik. A határozott értelmezés mellett a takarékos célszerűség vezethette a tervezők kezét, hiszen hosszas átdíszítésekre itt se mód, se idő. Az orfeum sejtelmes világa, a fényűző hercegi palota vagy a napernyőkkel tűzdelt strand így aztán csak néhány, jól megválasztott kellékben különbözik egymástól, s végig állandó elem az ezúttal nem a zenekari árokban, hanem az emeletes díszlet felső részén kétoldalt elhelyezett szimfonikus zenekar. Alattuk a földszinten elfüggönyözhető szeparésor, a háttérben a varietét idéző lámpasorokkal felszerelt oszlopok (a villódzó-vibráló fények dramaturgiai jelentőséggel bírnak). Gyarmathy Ágnes jelmezei színvilágukban jól ellensúlyozzák a színpadra épített art deco tónusú, összességében visszafogott teret. Rálik Szilvia belépőruhája mézeskalács szívből és pávatollakból „épített" különleges kosztüm, az orfeum többi művésznői nemzetiszínű fodros szoknyákba bújtatva vonulnak fel s alá. Alföldi Róbert – szokásától eltérően, jegyezhetném meg rosszmájúan – nem írta át a darabot, az orfeum világát sem változtatta apokaliptikus, túlerotizált helyszínné. Vörös Róbert dramaturggal együttműködve a librettót néhány helyen kiegészítette, felfrissítette, vagy hangsúlyokat helyezett át benne, ami kétségkívül jót tett a szövegnek.

Miért okozott helyenként mégis csalódást a korántsem erőszakosan, sokszor egyenesen remek érzékkel korszerűsített Csárdáskirálynő? A szegedi kőszínházi malőrt nem véletlenül idéztem: a mindenkori rendezőnek be kell látnia, hogy prózában és énekben egyaránt magas színvonalat képviselő színészeket kell egybegyűjtenie, ha a slágerekre kötelezően felelő tapsokon kívül egyéb babérokra is vágyik. Az általános zenei színvonal a szokottnál persze így is jóval magasabb: Silló István karmester mindvégig pontosan kézben tartotta a szegedi szimfonikusokat, rövid időre maga is aktorrá avanzsált.

Az énektudás hiányosságai egyes szereplőknél talán menthetők lennének, de esetenként kínos helyzetek adódtak, hiszen a kiváló prózai színészt egy színpadon énekeltetni egy profi operaénekessel legalábbis kétes kimenetelű vállalkozás. A Dóm előtti irdatlan színpadon ráadásul nemigen nyílhat lehetőség a haloványabb énekteljesítményt elhomályosító, kifinomult színészi játékra: a gesztusoknak, mozdulatoknak eltúlzottnak kell lenniük, ha mind a négyezer nézőt meg akarják szólítani, s nem csak az első sorokat megtöltő prominenseket. Alföldi Róbert merész megoldást választott: a felejtésre kárhoztatott múlt irányába a várva várt leleplezésig egyfolytában vissza-visszakacsingató banális szerelmi történet papírmasé figuráit egyénített karakterekké igyekezett alakítani, így (is) pótolva némely fogyatékosságot.

Az orfeum aktuális csillaga Rálik Szilvia. A Dóm díszes kapuzata felett a magasban kezdődő meredek lépcsősorról ereszkedik alá rajongói közé (a két héttel korábbi Nabuccóban hasonló feladata már akadt Abigélként). A műintézetet megtöltő, bohém bábukká rajzolt hímsereglet bármit megadna egy érintéséért: pávatollakból álló ruhadíszét egyesével tépkedik le róla a fétisimádók. Az Edvint játszó Nyári Zoltán a szerelmi csűrcsavarásban egyszer kint, egyszer bent: operetteken edzett hangja inkább meggyőz, mint színészi jelenléte. Pedig jelenlétből egyébként nincs hiány: Bodrogi Gyula Miska pincére mindent visz. Alacsony termete ellenére több fejjel magaslik ki a tömegből. Hernádi Judit az egykor ünnepelt sztár, Cecília. Már említettem: intimitás ezen a színpadon csak bajosan születhet. Éppen ezért olykor mintha még ő maga is elbizonytalanodna, valójában miért akarja oly kitartóan megakadályozni a fiatalok boldogságát. És mégis: aki hallotta, sokáig emlékszik keserű öniróniával, egy teljes élet tapasztalatával énekelt „Hajmási Péter…"-ére. Gálffi László nem győz meg arról, hogy találkozott volna Kerekes Ferkó szerepével. Gregor József főhercege elébb megremegteti a Dóm teret zengő basszusával, utóbb megnevetteti századfordulós fürdőruhájával. A Bartsch Kata alakította Stázi inkább tűnik nyafogó, elkényeztetett kislánynak, mint bárkinek is komoly konkurenciát jelentő előkelő hölgynek. Talán a végül párját benne meglelő Bóni gróf alakja is innen értelmezhető: Stohl András dadogós, vélhetően idegbántalmakkal küszködő grófja amolyan Papageno-alak Stázi Papagena-paródiája mellett.

Ha az Alföldi Róbert-féle Csárdáskirálynő nem is reveláció, színvonalával és arányosságával messze kitűnik a mezőnyből. Összes íze azonban rejtve marad az óriási nézőtér előtt, ahhoz kőszínházba lenne érdemes költöznie.

JÁSZAY TAMÁS