A baljós érzetet sajnos igazolja a Miskolci Nemzeti Színház előadása, amely mozzanatokra van kihegyezve. Időnként sötét lesz, s ez mintha időmúlást szuggerálna, de másodszorra már nem dőlünk be: amikor kivilágosodik, minden ott folytatódik, ahol abbamaradt. Az egyik szereplő – történetesen egy vérbeli báró – minden ok nélkül alsónadrágra vetkezik, hogy a színpadi meztelenségnek is (illetve annak vidéken még tolerálható változatának) gesztus legyen téve. A két női szereplő egymással szemben a földön ülve uniszónó szavalja szövegét: groteszk helyzetgyakorlat. A végén az egyik nő – Christine, a hősnő – úgy fejezi ki undorát a képmutató virágajándékkal szemben, hogy sorban megeszi a rózsaszirmokat. És a sort folytatni lehetne.

A baj pedig mindebben az, hogy Paolo Magellinek, a sok helyütt megfordult olasz vendégrendezőnek csak az egyes mozzanatokról volt – némi jóindulattal szólva – saját víziója, a darab egészéről már nem. Pedig Ödön von Horváthnak erre a korai (1926-ban írt s mindössze második) drámájára igencsak ráfért volna némi rendezői segédlet, mivel benne egy túlnyújtott, de funkciótlan, hosszadalmasan elpepecselő, a szó rosszabbik értelmében epikus expozíciót követ egy meglehetősen banális, de legalább színszerű anekdota: érzékeny, atmoszférateremtő kezeléssel a két részt szervesebbé, élményszerűbbé lehetett volna tenni. Például azzal, ha valóban sütne a színpadról a műsorfüzetben jelzett rendezői szándék: a „hétköznapi fasizmus" érzékeltetése. Vagy ha, mondjuk, jellegzetesebb hangsúlyt kapna Müller, a zseniálisan rajtakapott prefasiszta alakja, a Kasimir és Karoline Schürzingerének ez az idősebb testvére (s Horváth mintha egy tényleges expezsgőügynökre, Ribbentrop náci külügyminiszterre gondolt volna az alakot mintázva).

Az kétségtelen, hogy az igen hosszú, nézőtéraltató első rész végén röviden felizzó dráma, amikor kiderül, hogy a megesett pauper lány, mindenki lába kapcája voltaképpen gazdag örökösnő, már érdekessé válik, és a nyúlfarknyi második rész, a mohó kérők kollektív kikosarazása is leköti a megbocsátásra mindig kész közönség figyelmét, s itt életre kel a könyörtelenül zárva maradó fémajtó meddő döngetésének rendezői metaforája is; de itt is inkább a darab érdekes (sajnos túlontúl is elemi szinten), mint az előadás.

Mindebből következik, hogy élményszerű ebben a produkcióban a színészi játék sem lehet. Mintha még valamikor a próbák táján járnánk: a színészek csak kóstolgatják a szerepeket, magukévá tenni őket még nem volt idejük. (Kivétel ez alól Ada von Stetten bárónő szerepében Hernádi Judit: az ő sablonkészlete már ekkor is rivaldakész.) Nekem leginkább Varga Klári anti-„édes bécsi kislány", darabos, hisztérikus Christinéje tetszett, és Kaszás Gézának (Strasser) is voltak már kiforrott, premierre érett, személyes pillanatai. Bősze György (Müller) és Hunyadkürti István (Karl) játékában érződik a tapasztalt epizodisták még tétova mozdulása, Fandl Ferenc (Max – ő a prológusbeli sétagyalogló) és Halmágyi Sándor (Emanuel von Stetten) egyelőre még csak a szöveget tudják.

A 2001-es magyarországi bemutatóról (R. S. 9. Színház), amely a maga kissé túl komplikálatlan realizmusában is ennél kerekebb és hatásosabb volt, annak idején azt írtam befejezésül: „A szépkilátás (ott így írták a címet) nem ígérkezik színházaink tartós műsordarabjának, de egy második nekifutást alighanem megérdemel."

Nos, a végkövetkeztetés változatlan. Várjuk a harmadikat.

SZÁNTÓ JUDIT