Hernádi Judit rajongói oldal
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
     
Főoldal & hírek
     
A Honlapról
     
A Művésznőről
     
Színház
     
Filmek
     
Judit a TV-ben
     
Kritikusan
     
Judit énekesnőként
     
Hallgass zenét!
     
Galéria
     
Múltidéző
     
Interjúk & cikkek
     
Extrák
     
E-mailben érkezett
     
Kontakt
     
Üzenőfal
Csak regisztrált felhasználók számára!
     
Szavazz!
Te meg fogod venni a Ne maradjon kettőnk között c. kötetet?

Igen
Nem
Még nem tudom
Szavazás állása
Lezárt szavazások
     
Látogatottság
Indulás: 2005-11-19
     
Színikritikák
Színikritikák : Szép kilátás (színjáték 2 részben)

Szép kilátás (színjáték 2 részben)


KÉPEK A RENDEZŐI SZÍNHÁZ (H)ŐSKORÁBÓL
Ödön von Horváth: Szép kilátás - Miskolci Nemzeti Színház


Baljóslatúan indul az est. A haloványan derengő színpadon magas, kissé puhának látszó fiatalember gyalogol hosszú perceken át. Hosszában és keresztben. Kezét hol csípőre téve, hol összefonva. Egyszer a zongorához is leül, de akkordjai ekkor még semmire, se szereplőre, se miliőre, se atmoszférára nem jellemzőek. (Később ebből, azaz Alexander Balanescu kísérőzenéjéből lesz az előadás legsikerültebb, önmagában is értékes tényezője.) Aztán feláll, és járkál tovább. Arckifejezése nem kifejezéstelen (annak még jelentése is lehet), hanem semmitmondó. Mint ahogy semmitmondó az egész peripatetika. De egyben baljóslatú is: akarnok rendezőt sejtet. Olyat, aki darabtól, előadástól függetlenül mindenáron le akarja tenni a névjegyét, és netán idézetcsokrot akar prezentálni a húsz-harminc évvel ezelőtt divatos rendezői színház sablonjaiból.


A baljós érzetet sajnos igazolja a Miskolci Nemzeti Színház előadása, amely mozzanatokra van kihegyezve. Időnként sötét lesz, s ez mintha időmúlást szuggerálna, de másodszorra már nem dőlünk be: amikor kivilágosodik, minden ott folytatódik, ahol abbamaradt. Az egyik szereplő – történetesen egy vérbeli báró – minden ok nélkül alsónadrágra vetkezik, hogy a színpadi meztelenségnek is (illetve annak vidéken még tolerálható változatának) gesztus legyen téve. A két női szereplő egymással szemben a földön ülve uniszónó szavalja szövegét: groteszk helyzetgyakorlat. A végén az egyik nő – Christine, a hősnő – úgy fejezi ki undorát a képmutató virágajándékkal szemben, hogy sorban megeszi a rózsaszirmokat. És a sort folytatni lehetne.

A baj pedig mindebben az, hogy Paolo Magellinek, a sok helyütt megfordult olasz vendégrendezőnek csak az egyes mozzanatokról volt – némi jóindulattal szólva – saját víziója, a darab egészéről már nem. Pedig Ödön von Horváthnak erre a korai (1926-ban írt s mindössze második) drámájára igencsak ráfért volna némi rendezői segédlet, mivel benne egy túlnyújtott, de funkciótlan, hosszadalmasan elpepecselő, a szó rosszabbik értelmében epikus expozíciót követ egy meglehetősen banális, de legalább színszerű anekdota: érzékeny, atmoszférateremtő kezeléssel a két részt szervesebbé, élményszerűbbé lehetett volna tenni. Például azzal, ha valóban sütne a színpadról a műsorfüzetben jelzett rendezői szándék: a „hétköznapi fasizmus" érzékeltetése. Vagy ha, mondjuk, jellegzetesebb hangsúlyt kapna Müller, a zseniálisan rajtakapott prefasiszta alakja, a Kasimir és Karoline Schürzingerének ez az idősebb testvére (s Horváth mintha egy tényleges expezsgőügynökre, Ribbentrop náci külügyminiszterre gondolt volna az alakot mintázva).

Az kétségtelen, hogy az igen hosszú, nézőtéraltató első rész végén röviden felizzó dráma, amikor kiderül, hogy a megesett pauper lány, mindenki lába kapcája voltaképpen gazdag örökösnő, már érdekessé válik, és a nyúlfarknyi második rész, a mohó kérők kollektív kikosarazása is leköti a megbocsátásra mindig kész közönség figyelmét, s itt életre kel a könyörtelenül zárva maradó fémajtó meddő döngetésének rendezői metaforája is; de itt is inkább a darab érdekes (sajnos túlontúl is elemi szinten), mint az előadás.

Mindebből következik, hogy élményszerű ebben a produkcióban a színészi játék sem lehet. Mintha még valamikor a próbák táján járnánk: a színészek csak kóstolgatják a szerepeket, magukévá tenni őket még nem volt idejük. (Kivétel ez alól Ada von Stetten bárónő szerepében Hernádi Judit: az ő sablonkészlete már ekkor is rivaldakész.) Nekem leginkább Varga Klári anti-„édes bécsi kislány", darabos, hisztérikus Christinéje tetszett, és Kaszás Gézának (Strasser) is voltak már kiforrott, premierre érett, személyes pillanatai. Bősze György (Müller) és Hunyadkürti István (Karl) játékában érződik a tapasztalt epizodisták még tétova mozdulása, Fandl Ferenc (Max – ő a prológusbeli sétagyalogló) és Halmágyi Sándor (Emanuel von Stetten) egyelőre még csak a szöveget tudják.

A 2001-es magyarországi bemutatóról (R. S. 9. Színház), amely a maga kissé túl komplikálatlan realizmusában is ennél kerekebb és hatásosabb volt, annak idején azt írtam befejezésül: „A szépkilátás (ott így írták a címet) nem ígérkezik színházaink tartós műsordarabjának, de egy második nekifutást alighanem megérdemel."

Nos, a végkövetkeztetés változatlan. Várjuk a harmadikat.

SZÁNTÓ JUDIT


     
FELHÍVÁS!

Ha friss információd, újságcikked vagy fotód van Juditról, akkor küldd el nekem az anett19881229@freemail.hu címre!
 Természetesen a honlappal kapcsolatos ötleteiteket is szívesen fogadom!

     
Már a mozikban!
     
Már a mozikban!
     
     
     
     
     
     
     
     
     
     
     
     
     
     
     
     
     
2021.10.27-től a boltokban!
     
Keresd a lemezboltokban!
     
DVD-ajánló
     
Jucival kapcsolatos oldalak
     
Rendelj színházjegyet!
     
CD/DVD/Könyv vásárlás
     
Színészek honlapjai
     
Egyéb oldalak