Mindig meglep, hogy még játsszák Dürrenmatt-tot. Az egykor világnagy drámaíró mára olvashatatlan. Unalmas, lapos, felszínes, érdektelen. Másodlagos színházi nyelvújító, nyomába nem ér utánzott elődeinek, Brechtnek vagy Ödön von Horváthnak. Valaha mint kordivat sikeresen hízelkedett a polgári közönség "formabontásban" élvezkedő sznobériájának és önostorozó társadalomkritikai hajlamának. A mi konzervatív színházunkban még nagyobb esemény volt, mint Nyugaton. Emlékszem, Az öreg hölgy látogatása 1959. június 23-i délelőtti fopróbáján a Magyar Néphadsereg Színházában (lánykori nevén Vígszínház) beájultam attól, hogy a színészek kinyújtották a karjukat, és azt mondták kórusban, fák vagyunk. Komoly színészek akkoriban nem voltak fák a színpadon. Azsúrban érezhettük magunkat a legújabb színházzal, mindössze három év telt el a svájci ősbemutató óta. Tizenhét évesen Dürrenmatt nem feküdte meg a gyomromat, az iskolát már bezárták, aznap még A nümbergi mesterdalnokokat is megnéztem az Operában. Délelőtt modernizmus, este klasszikus művészet. A modernből azóta avítt lett, a "fák vagyunk" jelenetet jó ideje nem lehet eljátszani a nevetségesség veszélye nélkül; nem is szokták. Egyébként a darabról ez az 1959-es, Kazán István rendezte, Sulyok Mária és Bilicsi Tivadar foszerepelte eloadás maradt a legnagyobb élményem. Azóta láttam vagy tízszer, olyan színésznőkkel is, mint Temessy Hédi, Ruttkai Éva és Molnár Piroska, olyan rendezők elővezetésében, mint Paál István, Gothár Péter, Ascher Tamás. Mindenki azt hitte - a régi rendszerben is, az újban is -, hogy a séma működik. Valamit leleplez. A kapitalizmust. Akár mert olyan nincs nálunk, akár mert van. De soha nem leplezett le semmit, legföljebb azt, hogy minden és mindenki megvásárolható, ez viszont akkurátus közhely, amiért nem érdemes darabot írni. Ha mégis volt a műnek csekély aktualitása, csak konjunktúra idején volt, amikor az emberek (nem a kiváltságosak) fejvesztve gazdagodtak. Ma dekonjunktúra van és szegényedés; ha valamikor végképp nem mond semmit, hát most.

Nem adom a naivat, tudom, hogy az ipari színház nem azért vesz elő darabot, mert mondani akar valamit, hanem mert bemutatókényszerben szenved, és szerepet keres úgynevezett jelentős színművészeknek. Dürrenmatt milliomosnoje - szörnyetegségével, egykor meggyalázott lányságával, bosszúvágyával és művégtagjaival - úgynevezett jó szerep bizonyos koron túl lévő színésznőknek. Az öreg hölgy látogatásának előadási funkciója: jutalomjáték. Ez magyarázza, hogy folyton előveszik. Most épp Miskolcon. A miskolci előadásban Hernádi Judit úgy jön be, hogy jobban unja az egészet, mint a néző, félő, hogy hamarabb elalszik a színpadon, mint én a zsöllyében. Unott, fád, megalvadt no ez a Claire Zachanassian, vontatottan, dinamikátlanul beszél, modoros, elnyújtottan nazális hangjai az érdeklődés minimumát sem képesek fölkelteni személyisége iránt. Ahhoz képest, hogy neki kellene fölpezsdítenie a töppedt Güllent, ez elég meglepő. És Hernádi végig ilyen egyhangú, az ellenjáték egyetlen lehetőségét sem használja ki, holott lehetne harsány, közönséges, fenyegető, titkokkal terhes, démoni - a szövegben föltüntetett múltja bármire felhatalmazást adna. De csak egy jelentéktelen no, aki elegánsan van öltözve; összes érdeklodése kimerül egy izompacsirta genitáliájának ülőalkalmatosság gyanánt való használatában. Még a műlábával-műkezével foglalatoskodik kicsit, beszéd közben átvetve hagyja a korláton (nem fárad el), vagy föl-le csatolja, ügyetlenül. (A protézisdolog ortopéd írói ötlet, a műsorfüzet még a szerző szánalmas magyarázatát is mellékeli hozzá.) A legfurcsább, hogy Hernádi melodrámaira veszi a figurát, van egy amatőr ízű fölcsattanása az egykor Alfred Ill által okozott szenvedés emlékeként, a végén pedig egy szörnyű, szentimentális mozdulata, amelylyel megsiratja az általa megöletett áldozatot. Ez még a darab eredeti sugallatánál is rosszabb.

Hogy megegyezik-e Tordy Géza szándékával, arra a rendezői akarat fölismerésének hiányában nem jöttem rá. A színpad szürke és élettelen átmenetet képez realizmus és stilizáció között - Menczel Róbert egy zsinórpadról liftező baldachinos ággyal véli megoldani a szállodai szobát -, a város gazdagodását miskolci illetőségű elektronikus gigaplakátok jelzik, mintha erős jelen idejű társadalomkritikai gesztusról volna szó, holott ezt az értelmezést a rendezés minden más tekintetben elkerüli. A szereplők elvesznek a szürkeségben - föltűnő a tömeget alkotó csoportos színészek élettelensége -, még a legtöbbször formás karaktereket hozó Szegedi Dezső Alfred Illje is személytelen, tutyimutyi alak, akinek nincs saját sorsa.

(Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása - Miskolci Nemzeti Színház)