Lehet ünnepelni

2011. június 22.

Egy egyházi iskola énektanárnője és fiatalkori barátnője harmadik társukra várnak, akivel rimékelik ifjúkoruk előadóművészeti kilengését, és a Choo-choo bárban egy estére újból megalakulhat a Bandy-lányok trió, akik annak idején, a hatvanas években az Andrews Sisters dalait adták elő, egy bizonyos Bandika közérzetileg érzékeny magyar szövegeivel.

Most megpróbálják újra, noha az eltelt időben tisztes polgári életet éltek. Hogy apropó legyen az újra találkozásra? Hogy felidézhessék fiatalkorukat? Vagy mert unják, nagyon-nagyon unják mostani életüket? Nem tudni bizonyosan, mi motiválja őket. Nem biztosak a sikerben. Nem biztosak önmagukban. De amit elhatároztak, véghez viszik. Még úgy is, hogy a harmadik tag, a Rotterdamban élő Ica nem jön, hiába várják. Elkezdenek nélküle próbálni, s kiderül: a trió duóként is működik. Mi az, hogy működik – valami olyan történik, ami még sohasem.

Ascher Tamás rendezésében a Parti Nagy Lajos által megálmodott, Hernádi Judit és Udvaros Dorottya által életre keltett két Bandy-lány mindennapi és esendő. Nem akarnak többnek mutatkozni annál, amik. Nem hiszik sztárnak magukat, nem vágynak hírnévre – sőt, nincsenek allűrjeik. Mindent maguk csinálnak: maguk öltöznek, maguk díszítenek, éppen csak nem zenélnek – arra ott van a bár zenekara. Ők csak kiteszik magukat, megmutatják azt, amit tudnak. A dalok segítségével felidézik azt, hogy milyen volt. Parti Nagy Lajos dalszövegei sajátosan ironikus korlenyomatot adnak a KISZ-táborok, úttörőgyűlések, a Bambi és a ki tudja, hanyadik ötéves terv időszakából. Abszurdba nyújtott pillanatképek, groteszkbe hajló életérzések villannak meg a múltból, és két, ereje teljében lévő asszony a mából, akik nem vissza akarnak térni a múltba, hanem itt és most a maguk teljes életével akarnak jelen lenni. Érvényesként létezni, mindazzal együtt, ami volt.

Populáris előadás? Nyilvánvaló. Miért lenne ez baj? A darab ráül a divatos retróhullámra? Igaz. Csak épp nem marad meg az édesbús nosztalgia mindent aranybarnává szűrő vágyódásában, ellenkezőleg: a Bandy-lányok tökéletesen kortársaink, akik egyszerűen nem elhallgatják, hanem megélik a saját életüket a maguk teljességében. Nem törlik el a múltat, sem végképp, sem sehogyan: reflektálnak rá, felvállalják, magukkal viszik. A Bandy-lányok a legegészségesebb egyedek, akik színpadra kerülhetnek, és ekképpen az Orlai Produkció előadása nem csupán dalokkal körbecövekelt revüszínház, nem retró-sanzonest, hanem teljes értékű színházi produkció. Ráadásul szórakoztató. Amit valahogy így kell csinálni, ahogy Hernádi és Udvaros csinálja. (Ha pedig a hangosítók elérik, hogy a sávok beállítása után érteni is lehessen minden dalszöveget, az élményünk is teljes értékű lehet.)

Mindent elhiszünk nekik, s megbocsátjuk, hogy az előadás közepe kissé lyukas – ekkor csak sorjáznak a dalok, szép dramaturgiai ív szerint, s mindegyikhez van ötlet is, hol diszkófények, hol piros-fehér-zöld világítás, hol villódzó sarlókalapács, de még egy konkrét Aeroflot-gépet is bevetnek az alkotók. De nem ez a lényeg, hanem a megtörténő egymásra találás, ahogyan Hernádi és Udvaros Bandy-lányai a kezdeti bizonytalanság után – szabad-e, lehet-e, tudjuk-e – szinte önsúlyukat vesztve könnyeden magukhoz ölelik ifjúságukat, összetalálkoznak egykori önmagukkal, és így mostani saját magukkal. Ők hagyják, hogy megismerjük őket, mi pedig hagyjuk, hogy megismerjék egymást és önmagukat is. Mi más a szabadság, ha nem ez? Talán ezt ünnepli a nézőtér a produkció végén.

Mit szólnának a tanítványaim, ha megtalálnák a felvételt a jutúbon? – méltatlankodik Udvaros-Bandy, a vidéki egyházi iskola zenetanárnője, tiltakozandó a fellépésről való videókészítés ellen. A látottak ismeretében azok a diákok valószínűleg úgy gondolnák: végre valaki, aki hiteles önmaga tud lenni. A Bandy-lányok ünneplése azonnali és kikerülhetetlen, mondható: magától értetődő szükségszerűség.

Ugrai István

Forrás: http://7ora7.hu