2013.10.09.

A Belvárosi Színház újabb előadása nemcsak a rendező és a színészek jól ismert neve miatt vonzott, hanem a színház miatt is. Október harmadikán lehetőségem nyílt Richard Bauer: Hitted volna? című egyfelvonásos színdarab bemutatóján részt venni.

Telt ház volt, sok ismert színész, újságíró képviseltette magát. Az előtérben Orlai Tibor fogadta a megjelenteket és a gratulációkat is, hiszen idén ő kapta a Színikritikusok különdíját produceri tevékenységéért. Nagy dicsőség ez egy olyan közösség számára, mely nem kap állami támogatást, szponzorokból és a maga erejéből tartja fenn színházát.

A Hitted volna? előadását Zöldi Gergely dramaturg ajánlása alapján – ki egyben fordítója is – választotta ki Verebes István rendező és Orlai Tibor. Két olyan színészt választottak, akik nemcsak átveszik egymás rezdülését, mozdulatát, szemvillanását, de teljesen átadják magukat a történetnek, és a szó legnemesebb értelmében eggyé olvadnak a szerepükkel.

A színpad berendezése dicséri Mira János díszletező munkáját, rögtön tudja éreztetni a nézőkkel, hogy költözésről lesz szó. Szinte üres polcok, összetekert szőnyegek, dobozok alkotják a díszletet. Két férfi van a színpadon. Ralph (Ficzere Béla) költöztető számára fontos ez a munka, szavaiból megsejthetjük, szimpatikus számára a megrendelő. A vele dolgozó Chuck (Jeges Krisztián) csak beugró, hanyag, tárgyakat dobáló mozdulatai megvilágítják jellemét, s hogy csak egyszeri pénzkeresési lehetőségért vállalta a munkát. Bejön a költöző Christine (Hernádi Judit), s az éppen lefelé repülő egyik CD-t elkapja, emléket idéz fel benne, s még meg szeretné hallgatni. Érződik rajta az izgalom, figyelem, de igazi női bájjal beszélget, s irányítja a dobozokba kerülő holmik elrakását. Közben csengetnek a kaputelefonon, látogatója érkezett, Herman (Kern András), aki Christine néhai férjének régi barátja, harminc éve ismerik egymást, és a férfi halálának évfordulóján találkoztak volna. Herman rosszul emlékezett az időpontra (bár ezt váltig tagadja), s így elkerülték egymást. A férfi óvatos – valójában számon kérő – kérdéseire kapott válaszokból kiderül, Christine menekül a meghalt férjére emlékeztető lakás és tárgyak elől. New Yorkból Floridába költözik régi barátnőjéhez. Herman, aki szintén elvesztette feleségét, megpróbálja lebeszélni tervéről, melyet a nő nem ért, keresi az okot, mi lehet a szavak mögött.

S hirtelen jön a „bomba”! A régi barát azt kéri, legyen a felesége. Hernádi Judit mozdulata, mimikája tökéletesen adja vissza ennek a képtelen ötletnek a súlyát. Azonnal nemet mond, indokai megfellebbezhetetlenek, amelyeket, úgy látszik, a férfi elfogad. Cserébe azt kéri, legyen egy közös vacsorájuk, és meghívja egy híres étterembe. Christine habozik, végül igent mond. Vacsora után újra visszamennek a lakásba, beszélgetnek, s az este egy váratlan csók után a hálószobában ér véget.

S eljön a következő nap. A költöztetők már hordják a dobozokat, Hernádi kávét főz nekik, s újra felcsenget a portás. Herman érkezett. Christine viselkedésében minden kavargó érzése megnyilvánul, tiltakozás, zavar, bizonytalanság, félelem. A férfi az éjszakáról szeretne beszélni, s ennek kapcsán mindkettőjük házasságának negatív oldalai is előjönnek. A költöztetők ki-be járnak, s még Hernádi a kávéval van elfoglalva a konyhában, Kern megpróbálja megvesztegetni őket, hogy hagyják lent a holmikat, ne pakolják fel a kocsira. A tétet háromszor emeli, Chuck már hajlik az elfogadására, de Ralph hajthatatlan, tisztessége miatt sem enged a csábításnak. Herman végső kétségbeesésében kilopja a repülőjegyet a nő táskájából, ám amikor látja, nem tudja utazási tervéről lebeszélni, visszaadja, és elbúcsúzik. Már az ajtónál áll, mikor Christine utána szól: – Herman! Vegyél feleségül!

A vastaps után, ami többször visszahívta a színpadra a szereplőket, első gondolatom az volt: fergeteges vígjátékot láttunk. Hernádi Judit a maga sajátságosan magas fokú izzásával formálta meg egy középkorú nő szerepét, Kern András pedig a tőle megszokott nyugodt, fanyar humorában rejlő tehetségével egészítette ki partnernőjét, s tette emlékezetessé az általa megformált alakot. Közös játékukból eltűnt az a huszonhét év, mióta nem játszottak együtt, úgy öltötték magukra két ember életét, hogy egy pillanatig sem érezhette a néző, hogy ez csak szerep. Kern András szerint „az a lényeg, hogy egy felemelő este jöjjön létre”. A vastaps mutatta: ez sikerült! Másnap visszagondolván a darabra, hirtelen jött a felismerés. Biztos, hogy ez vígjáték? Rájöttem, hogy nem. Két ember összekapaszkodása bújik meg a sorok mögött, kik éveik nagyobb számát maguk mögött hagyták, férj, feleség elvesztését megélő férfi és nő egy régi barátság melegségével próbálják újra kezdeni magányba forduló életüket.

Az a három szó: „Herman! Vegyél feleségül!” – menekülés. Hisz a magány fáj, a magány méltatlan az emberhez, a magány hideg és csúnya. Isten azt mondta: „Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítőtársat, hozzá illőt.” Kell, hogy legyenek még színes napok, s ezért jött létre e két ember kezének találkozása, mely magában hordozza a jövő titkát, a döntés milyenségét. Itt értettem meg Orlai Tibor nyilatkozatát: „Fontos, hogy az emberrel foglalkozzon a darab, gondolatokat ébresszen és közvetítsen. A színháznak nem szabad egy elit kultúra részévé válnia, hanem széles hatókörrel kell rendelkezni.”

Verebes Istvánnak, bár két nagy színésszel dolgozott, úgy kellett irányítania őket, hogy a színdarab mondanivalója ne csak egy jól sikerült estét célozzon meg, hanem másnap és harmadnap is gondolkodjon rajta a néző. „Engem az érdekel, hogy az emberben hogy mozdul a világ, s nem az, hogy az ember hogy mozdul a világban” – nyilatkozta a rendező.

Tordai Hajni jelmezei minden szereplőre illettek, ruhái a karakterszerepekhez simultak. A világítás Szondi György munkáját dicséri.

Kitűnő produkciót láttunk!

Hoffmann Katalin

Forrás: Kláris újság